Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Február 17-én sokadjára érkezik Magyarországra a Dream Theater, de a progresszív metál csapatnak olyan fanatikus rajongótábora van itthon, hogy szinte bármennyiszer jöhetnek. A legutóbbi koncertjük óta sem telt el egy év, akkor tulajdonképpen bemutatták itt is az új dobost, most pedig bemutatják a legutóbbi nagylemezt. Mi inkább az előbbivel foglalkoznánk, így beszélgettünk egy kicsit Mike Manginivel (a képen bal szélen), aki a furcsán kilépett alapító-dalszerző Mike Portnoy helyére ült be a dobok mögé a legutóbbi album felvételei előtt.
Te kerültél be legutoljára a Dream Theaterbe. Hogyan érzed magad a csapatban?
Úgy, mintha egy puzzle darabja lennék. Szerintem a színpadon, és a színpadon kívül is nagyon jól illeszkedem ebbe az egész rendszerbe.
Nem csak te voltál jelölt a pozícióra. Ezen a szinten hogyan kell egy dobosmeghallgatást elképzelni?
Kezdődött egy interjúval, ahol beszélgettünk. Ha azon túljutottál, akkor háromkörös dobolási feladat volt. Az elsőben dalokat kellett játszanom, aztán jöttek a bonyolultabb feladatok, a harmadik körben pedig jammelnem kellett, és csak úgy játszanom.
Voltak még egyéb feladatok is, mint amikor Paris Hilton kereste az öribariját?
Szerintem az elején az interjú ilyesmiről szólt, meg közben is figyeltek hogy emberileg milyen lehetek, és az is beleszámított a döntésbe. Igen, ha jobban belegondolok, kicsit olyan volt, mint abban a műsorban, valóban.
Volt valami beavatási szertartás?
Azt annak lehet nevezni, hogy azonnal bedobtak a mélyvízbe, és rögtön munkába kellett állnom? Mert ennyi volt csak.
Előtte Dream Theater-rajongó voltál?
Igen. Kár lenne tagadnom, mindig is lenyűgöztek a dallamok és technikai megoldások, valamit egyenként a tagok tudása, szóval igen, mindig is felnéztem a Dream Theater munkásságára.
Az elődöd dalszerző is volt. Szerinted téged bevonnak majd a többiek a zeneírás folyamatába?
Nagyon remélem. Addig nem akarok erre rágörcsölni, amíg nem jön el az ideje. Addig úgy vagyok vele, hogy lesz ami lesz. Most jól érezzük magunkat a zenekarban, jól elszórakozunk, sokat is dolgozunk, szóval nem érzem, hogy kirekesztett lennék. Ha akarják, hogy írjak velük, akkor szólnak, ha nem akkor meg nem tudom. Lehet, hogy Petrucci (John Petrucci gitáros – a szerk.) kitalálja, hogy ő most ki akar próbálni valami újat, aztán nem szól.
Egyébként fontosnak tartod ezt egyáltalán?
Ha kell nekik az a tűz, amit bele tudok tenni, akkor majd mondják. Tudják, hogy van egy csomó ötletem, mert azért titkolózom ilyen téren, de mindig is John Petrucci volt a fő dalszerző, és ő is marad. Amíg ő van, addig nem kell aggódni a rajongóknak sem, a Dream Theater biztonságban van, és olyan lesz amilyet ő akar, bárki is kerül bármilyen zenekari pozícióra. Tudják, hogy eléggé különleges és egyedi ötleteim vannak, amiket természetesen hajlandó vagyok hozzárakni a zenekarhoz, de nem akarom ráerőltetni senkire. Sőt, amikor írok, akkor nem csak dobtémákban gondolkozom. Az is lehet, hogy ezeket fogják jobban értékelni, a dobtémákkal meg elhajtanak.
Sok fórumon lehet azt olvasni, hogy azért nem változik a Dream Theater setlistje, mert nem tanultál meg elég dalt. Mit válaszolnál nekik?
Hogy "Figyelj, egy tonna Dream Theater-számot tudok, miről beszélsz?!". Vagy csak azt, hogy "Totál hülye vagy!" Most meg itt kifejtem, hogy azért nem változik a setlist, mert a fények, a programozás, a produkció nem teszi lehetővé, hogy állandóan más dalokat játszunk. Ez így van kitalálva, most ez lesz a setlist. Ha új turnéval megyünk, akkor addigra megtanulok más dalokat is.
Úgyis mindenki Mike Portnoy-jal hasonlít össze, szerinted mik a hasonlóságok és a különbségek?
A hasonlóság talán az, hogy ugyanolyan zenéket hallgatunk és szeretünk, és ugyanaz a keresztnevünk. A különbség pedig, hogy én klasszikus zenei nevelést kaptam, ezért én jobban oda tudok arra koncentrálni, hogy a többi zenésszel a színpadon együttműködjek, oda tudok figyelni az ő részükre, és ha kell, dinamikusan alkalmazkodom hozzájuk. Ugyanebből adódik az is, hogy máshogy játszom szerintem, más a technikám.
Milyen érzés amikor odamennek hozzád, hogy írj alá egy olyan lemezt, amin nem is játszottál?
Én ezt leszarom. Tudom, hogy talán egy kicsit furcsa, de én aláírom, ez engem nem különösebben érdekel. Az már sokkal jobban, hogy az az ember mit gondol, vagy ő hogy érezheti magát attól, hogy gyakorlatilag semmi köze annak az embernek a lemezhez aki aláírta. De ha ő ettől boldog, akkor nem állok az útjába.
Oktatsz is dobolást. Mi a legnagyobb kihívás amikor elmegy valaki hozzád, hogy taníts meg dobolni?
Hogy fel tudjak valami célt mutatni, valami okot, amivel fent tudom tartani az érdeklődésüket. Nincs annál nagyobb csalódás szerintem egy tanárnak, amikor odajön valaki, hogy dobolni akarok, tök lelkes, aztán három óra múlva soha többé nem jön vissza. Na egy jó tanárnak szerintem az a dolga, hogy segítsen beleszeretni esetünkben a dobolásba.
Hivatalosan is a világ leggyorsabb dobosa vagy. Hogy lehet erre készülni, gyakorolni?
Itt arról van szó, hogy szimplán egy kézzel ütök, csak egy leütésés ebben vagyok a leggyorsabb fix idő alatt. Minderre általában heti 4-5 nap gyakorlok 5-6 éve, és amúgy is naponta több órát dobolok. Ennél a rekodnál maga a mozgás nem nagy, és arra is figyelni kell, hogy nem kell nagy erőt kifejteni, mert akkor jobban megterhel.
