Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Sleigh Bells - Reign Of Terror
(Mom+Pop)
Miközben a jelen cikk írására készültem, hirtelen eszembe jutott, hogy tulajdonképp csak halvány elképzelésem van róla, hogy pontosan mennyire népszerű zenekar is a Sleigh Bells. Mármint világszinten, itthon nyilvánvalóan egy szűk körön kívül jellemzően a kutya sem ismeri, de ebből ugye nem szabad messzemenő következtetéseket levonni egy zenekar jelentőségét illetően. Aztán a számok tükrében világossá vált, hogy a produkció tulajdonképp a másodvonalba is csak némi jóindulattal fér bele (a legnézettebb videójuk is alig több mint másfél millió nézőt jelent, a Facebookon kétszázezer rajongójuk sincs). Én pedig értetlenül vakargatom a fejem, ugyanis már a két éves debütáló album alapján is teljesen nyilvánvaló, hogy a Sleigh Bells bizony kimondottan jó zenekar, ami ennél sokkal több figyelmet érdemelne, de legalábbis logikus lenne számukra a komolyabb közönségsiker.
Ezt akkor is tartom, hogyha a második lemez sokkal kevésbé sikerült érdekesre az elődnél. A túl frissnek már akkor sem mondható, szarásig torzított, néhol tényleg tébolyig kompresszált és mocskolt, jobbára lesújtó középtempót diktáló dobok és digitális gitárhangok alapzajára az énekes Alexis Krauss a mindenkivel összefekvő gimis cheerleader kvázi RnB hangjait hozta, amiből jópár emlékezetes darab két évvel később is újra a playlistembe kerül. Példáként vegyük elő megint az Infinity Guitars utolsó fél percét. Ez mindent elmond a Sleigh Bells képletéről: vakuljon a paraszt, szakadjon a dobhártya, folyjon a vodka a papírpoharas házibuliban, aztán hét közben legyünk osztályelsők és olvassuk a kötelezőket.
Ennek alapján nyugodtan lehetne bármelyik borzasztó röfögős elektro-dubstep projekt is az elmúlt öt évből, a Sleigh Bells a maga egydimenziós gitárjaival és minden prosztósága ellenére is valahogy mégis hordoz valami nehezen megfogható értelmiségi többletet. De az említett dal sajnos arra is rámutat, hogy bár nem sokban marad el e mögött a Reign of Terror, azért érezhetően laposabb, és kicsi az esélye, hogy ezzel válnának fontosabb zenekarrá. A helyzet ugyanis szimplán az, hogy kevés kivételtől eltekintve enerváltabbak a dalok, és jellegtelenebb a megszólalás, hiába mondták, hogy mocskosabb és tökösebb lesz mindennél, ami eddig kikerült a kezük közül. Bár vannak emlékezetes dalok (mondjuk célszerűbb fülbemászó vokál-lickekről beszélni), még mindig elképzelhetetlen, hogy ezt bármilyen diszkóban leadják, és amíg nem tudnak többet turnézni, és élőben népszerűsíteni ezt a hedonista káoszt, nem nagyon látszik a következő lépcsőfok.
