Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Kamondy Ágnes, a 70-es évek eleje óta színen lévő zenész, énekes, dalszerző, színházi ember nemrég dolgozta fel pályája első állomását, a Kolindát is megelőlegező Orfeo zenészcsoport röpke másfél évét egy formailag és tartalmilag is jelentős albumban. Ezen kívül az életút főbb állomásairól is kérdeztük.
Az Orfeo zenészcsoport annak idején nem egészen két évig létezett, és két év szükségeltetett a feldolgozásra, felvételre, kiadásra is. Milyen volt visszanézni, és milyen volt a munka egésze?
Először is fontos elmondani, hogy ez nem művészlemez, és nem is Kamondy Ági-album, hanem egy dokumentum lemez. Mindig hiányként éltem meg, hogy az akkori repertoárnak nincs nyoma. Aztán eltelt röpke 38-40 év, amit mi magunk sem hittünk el, és készült egy dokumentumfilm az erősen politikai, ellenzéki felhangú Orfeo csoportról. Amikor Durst Gyuri producer, és a zenekari tag, Nemes István kézbe vette a dolgokat, és a volt orfeósokkal interjúzott, azt éreztem, hogy itt az ideje a zenekari anyag felújításának és egy lemez elkészítésének is. Pályáztam, és kaptunk is rá támogatást.
Jó együttállás volt.
Igen, egy évvel később már nem tudtuk volna megcsinálni. Nos, a munka nem volt könnyű, úgy kellett összeszedni az embereket, mint zsákba a bolhát. Egyrészt Zsigmondi Ági Amerikában él, arra a nyárra haza tudtuk reptetni, finanszírozni a repülőjegyét. Azonkívül a zenekar nagy része már nem zenél, nem lettek zenészek, és a repertoárt is nagyon rég játszottuk. De mégis érdekes volt fölkutatni a dalokat; emlékek, dokumentumok, fotók kerültek elő, és kiderült, hogy van a 72-es berlini koncertünkről felvétel Dabasi Péternél. Nálam pedig megvolt az egyetlenegy korabeli fotó, ami a CD borítóra került. Tulajdonképpen sok-sok felfedezés járt vele, amit nagyon élveztem. A zenei résszel kicsit kínlódtunk, de Temesvári Bali zenész és hangmérnök barátom nagyon sokat segített abban, hogy jó anyag kerekedjen ki belőle. Úgy érzem, hogy valamit, ami majdnem eltűnt a süllyesztőben, sikerült az utolsó pillanatban elcsípni.
A berlini koncertfelvétel az, ami a lemez második felében hallható?
Tizenkét dalt újravettünk, ezzel indul a lemez, aztán következik a berlini koncertről a zenekar felkonferálása németül, majd az archívok jönnek. A fellelhető archív felvételekből, az egész 70-es évekből válogattunk.
Szándékos, hogy az újra felvett és az archív anyagok közt nincs átfedés?
Fel akartuk mutatni a repertoárt. Némelyikből több változat is volt, régi és új is, de több régi. Én szívesen csináltam volna egy dupla CD-t! Tulajdonképpen mindent rátettem volna, ami fönnmaradt, de a zenekar elég szigorú öncenzúrát gyakorolt - főleg Panyiga -, bizonyos dolgokat nem tudtam átverekedni. Úgy éreztem az archívok mindegyike vállalható, de a zenekar nem értett egyet, és nem mehettem szembe velük. Így alakult ki, hogy ne legyen átfedés egy szimpla lemez esetén, hanem minél több dal rákerüljön.
A dolog unikális jellege mellett mi ezeknek a daloknak a mának szóló érvénye, mind szellemiségében, mind zeneiségében?
Nézd, ezeknek a daloknak különböző szociális, politikai és költői tartalmaik vannak. Az Orfeo zenekar elkezdett valamit a 70-es évek elején, amit ma etnónak hívunk, de mi ezt akkor nem annak hívtuk.
Volt ennek akkor megnevezése?
Folkmozgalom volt, valami ilyesmi. Akkor kezdték felfedezni a magyar archaikus zenei réteget, akkor kezdtek az emberek Erdélybe járni, kicsit még féllegálisan.
Találkoztatok ti ezzel akkor?
Hogyne. Én például 73-ban elmentem egyedül Erdélybe gyűjteni. Aztán fölfedeztük nyugati protest songot, az angol folk-revival-t. Párhuzamosan mi elkezdtük a környező, a dél-európai, balkáni, román, magyar, délszláv, görög zenéket, tradíciókat fölkutatgatni, főleg a lázadó tartalmúakat.
Azt emeltétek ki, ami közel állt hozzátok.
Ami közel állt, és valamennyire a személyes helytállás, és személyes lázadás dalai voltak, legyen az spanyol, délszláv, vagy görög. A Kleftisz dal például egy ilyen betyár nóta, a lemezen is szerepel. Nagy erénye a zenekarnak, és hatásának egyik titka, hogy hét ember állt a színpadon és együtt énekeltünk több szólamban. Ebben a Kodály-program is benne volt bizonyos értelemben, majdnem mindegyikünk zenei általánosba járt, a másik pedig, hogy ezek egytől egyig jó dalok a klasszikus értelemben: szép dallammal, szép szövegekkel. Mindegyiket értékesnek tartom, szívesen hallgatom újra. Vannak, amik időtől, politikai helyzettől, ízléstől függetlenül szépek és működnek, ilyen például a Gyere ki te gyöngyvirág moldvai csángó dal.
Hogyan helyezkedett bele az Orfeo szellemisége a korba? Hogy fogadták, hogy nem fogadták el?
Nagyon klassz kis szubkulturális közeg volt, amiben ez az anyag megélt. ’68 után vagyunk, ne felejtsük el, a fiatal értelmiségiek, gimnazisták, egyetemisták, művész főiskolások a korszakkal szemben keresték a maguk értékeit, világát, és ez egyfajta elégedetlenségi mozgalom része volt. Ebben a népzene, az igazi értékek, kicsit ez a protest hozzáállás teljesen szinkronban volt az akkori vágyaikkal.
Nem botlott ez bele a Kádár-érába?
De, belebotlott. Nagyon gyorsan fel is lettünk oszlatva. Volt egy rendőrségi eljárás, ezt leírtuk a kísérő füzetben is. Az Orfeo zenekar egy ponton túl nevet kellett változtasson, hogy működhessen és fölléphessen a művelődési házakban, kulturális helyeken.
Az egész Orfeo csoportba hogyan illeszkedett bele a zenekar? El volt fogadva a csoport részéről?
Sőt, kifejezetten liblingek voltunk. Nagyon kevés technikai feltétel kellett nekünk, gyorsan ki tudtunk állni bármikor. Fogtuk a gitárt, meg a furulyákat, a nagy faragott dobot kecskebőrrel lefedve, és a zenekar máris fellépő képes volt. Mi nem erősítettünk, nem kellett hozzá semmi, ez is nagyon jó volt benne.
Utána a Kolindában milyen mélységben vettél részt?
Tulajdonképpen névadója vagyok a Kolinda együttesnek. Együtt kezdtük, és a Franciaországban megjelent Kolinda-lemezeken még szerepel is a nevem, mint szerző. De volt akkor egy döntésem, hogy a népzenénél nem akarok leragadni. Az volt az ideám, hogy a saját népzenénket kell megalkotnunk itt és most, és ezt a rockandrollban találtam meg. De nem rögtön, mert a színház is nagyon érdekelt, a népzene és a zenekar felől inkább a színház felé keresgéltem az utam, nem feledve azonban, hogy számomra a zenekari működés jó forma volt. A nyolcvanas években bukkant fel ez újra, mint valami búvópatak, akkor csináltam meg az Orkesztra Luna zenekart.
Hogyan fonódtak össze a zenekaros és a színházas dolgok, elválaszthatók ezek, egyáltalán elválasztódtak?
Milyen érdekes, pont mostanában gondoltam rá, hogy a színházi munka azért nagyon izgalmas számomra, mert ott nem csak a zenéről van szó. Az egy drámai színtér, ahol sok szereplővel kell azonosulni, és ez nagyon jót tesz a léleknek. Ezen kívül jó az alkotó embernek, ha drámai módon tanul meg gondolkodni, ha ütközteti magában a dolgokat, ha megismeri a drámai dolgok természetét, hiszen minden műfajnak van drámai vonulata, még a festészetnek is. Amikor eljutottam Amszterdamba, megnéztem a Rembrandt-kiállítást, hogy mitől olyan baromi erősek a képei. A múzeum egyik termében Rembrandt „Éjjeli őrjárat”-a mellett két kortárs festő Éjjeli őrjárat-a is ki volt állítva. A Rembrandt-kép fekete lyukként vonzotta a tekintetet. Mi volt a különbség? A következőt vettem észre: mind a két kortárs mű elbeszélő stílusú festmény volt, fölsorolta a szereplőket. Rembrandt nem felsorolt, nem epikus volt, hanem drámai! Kiemelte a szereplőket, ahogy a gyerek átkukucskált a kapitány lábai közt, különleges fénybe tette őket, drámai módon fogalmazta meg ugyanazt a témát. Az egyik ember drámaian fogalmaz, sűríti a dolgokat, a másik ember felsorolja. Ezt a különbséget ott a képek előtt tudtam magamnak megfogalmazni. Az ember színházban, főleg egy jó rendező mellett egyre több tapasztalatot szerez arról, milyen az, amikor az ember nem csak hangicsál, nem csak fölsorol dolgokat, hanem sűrít.
A sűrítés tehát a kulcsszó.
Drámai sűrítés, igen. Ezt tanulja az ember a színházban. Azonkívül ahány előadás, annyiféle stílusú zenét kíván. Segít, hogy a stílusodat ne szűkben fogalmazd meg, a saját zenei identitásodat minél többféle módon tudd megfogalmazni, ne csak egyféleképpen tudj megnyilvánulni. Fontosnak tartom azt, hogy zene és szöveg viszonya mindig más legyen, illetve, hogy szoros legyen. Ez is egyfajta drámai gondolkozás. De mondok példát is, a Szindbád dal, amit nagyon sokan szeretnek - és látom, hogy a youtube-on is nagyon sokan hallgatják -, annak az első változata egy Füst Milán darabhoz írt gyerekdal volt. Mondom, jaj, de szép kis témácska lett ez, olyan, mint egy felnőtt gyerekdal, és elkezdtem rá szöveget írni - évekkel később. Most elárultam a titkot, hogy a Szindbád első változatában szöveg nélküli kis hangszeres zene volt egy Füst Milán-darabhoz, amit egyszer csak elővettem, továbbléptem vele, és lett belőle egy komplett dal. A Szindbád azért került elő a napokban, mert Krystina Kurzicza nevű lengyel barátnőm - akivel akkor barátkoztunk össze, amikor a Stúdió K Woyzek előadásával Wroclawban vendégszerepeltünk 1978-ban -, hosszú idő után megtalált a Facebookon, és rám írt, hogy nagyon tetszik neki a Szindbád, rabja lett. Gondoltam elküldöm neki az angol szövegét, mert nem ért magyarul.
A közönség számára a 80-as évek undergroundjában eltöltött évek voltak a legláthatóbbak, leghallhatóbbak, az Európa Kiadótól a Trance Balance-ig, Orkesztra Lunáig. Hogy találtál rá erre a búvópatakra? Adta ez magát az addigi pályádról?
Nem is tudom pontosan, egyszer csak ott találtam magam a Kulich Gyula téren az URH első koncertjén. Kicsit olyan lézengő gyerek voltam, sehova nem vettek föl, takarítónőként tengettem az életem, kerestem önmagamat, az identitásomat. Színész és színházi ember is akartam lenni, sokáig nem mertem szöveget írni, de azért egy dalszöveget csak meg tudok írni, ha nem is rázom ki a mandzsettámból…
Koncertlátogatóként jelentél meg ott először?
Igen, persze. Azt azért talán sokan tudják, hogy Döncivel, Dénes Józseffel pár voltunk. A Kulich Gyula téren volt egy nappali pszichiátriai kórház, oda járt be Dönci gitározgatni, ott szedte össze Jenő. És Forgách Andrissal, aki szintén ismerte Döncit, elmentünk az Európa Kiadó első koncertjére, megnéztük Döncit, hogy hol tart. Jártunk a Kassák Klubba, meg a Fiatal Művészek Klubjába – már amikor épp beengedtek. Mozogtam a várossal együtt, a kicsit outsider emberekkel. Volt egy pont az Európa Kiadó életében, amikor a zongoristájuk úgy ítélte meg, hogy ebben neki nincs perspektívája, és elment taxisofőrnek, Jenő pedig megtalált engem. Egy kicsit tudtam zongorázni, így beugrottam, de Dönci nem nagyon szerette, hogy mi egy zenekarban vagyunk. Végül azt mondta Jenőnek, hogy vagy ő, vagy én, és evidens volt, mert Dönci volt a rendes zenekari tag. Ráadásul felbukkant Másik Jancsi, aki szakmailag sokkal jobb volt, mint én, így ezzel véget ért az Európa Kiadóban a pályafutásom. Ellenben kaptam egy gellert, kicsit megtanultam az elektronikával, és az erősítővel bánni. Megismertem zenészeket is, például Magyar Pétert, aki nagyon érzékeny személyiség, és akivel a mai napig nagyon szeretek együtt dolgozni. Aztán 85 nyarán magamra csuktam a kis cselédszobám ajtaját, volt egy kis pianínóm – szeretném is egyszer felújítani -, és akkor belekezdem: egy hang, két hang, milyen egy harmadik hang? Témákat írtam, és kiderült, hogy nem hasonlít semmire, ez tehát az én kézjegyem. Maupassant jut erről az eszembe, aki az egyik kedvenc íróm, neki Flaubert volt az atyai jóbarátja, és tulajdonképpen a mestere. Flaubert hét évig nem engedte őt a saját nevén publikálni, pedig nagyon jól írhatott már az elején is. Azt mondta neki, addig nem vagy író, ameddig nem tudsz leírni egy fát úgy, hogy az különbözzön a világ valamennyi fájától! Igen, meg kell keresni azt a valamit, amit csak én tudok megfogalmazni, és le kell morzsolni magamról mindent, ami nem az én nyelvem. Meg kell találni az én saját nyelvemet. Az Orkesztra Lunával ezt a kis történetet kezdtem el csinálni. Nem volt evidens a rock sem, és nem is volt olyan népszerű, mint az Európa Kiadó.
De azért megvolt a neve, meg a nimbusza.
Megvolt a helye, persze, jobban megszólította a lányokat, picit nőiesebb megközelítés volt nyilván. De az első motiváció a saját nyelv megkeresése volt.
A 90-es évek közepére csúszott a klasszikus albumod, a Dalok Közép-Nirvániából, ami egy összegzés, de elléptél az undergroundtól is némileg.
Egy búcsú attól az évtizedtől és összefoglalás. De az is motivál, ha valaminek a hiányát érzem. A 80-as évek nem volt annyira publikálva, mint most, egy csomó rossz felvétel keringett, meg egy-két erőltetetten összerakott lemez. Az anyag létrejöttének lelki hátteréhez tartozik a következő történet is. A 90-es évek elején kijártam Lantos Iván barátomhoz Franciaországba, aki az Orfeóban bőgőzött. Éppen semmi nem történt, az Orkesztra Luna 91-ben feloszlott, és összefutottunk a Széchenyi fürdőben, kérdezte, hogy mi van velem, mondom éppen semmi. Azt mondja erre, gyere ki hozzám kicsit Palesztrinázni, mondom boldogan. A következő másfél évben többször is jártam nála egy-két hónapokra, és akkor egyszer csak megüresedett a turnézenekarában egy poszt, amit Kate Bush öccse, Paddy Bush nem vállalt el, abban orgonáltam, gardonoztam és énekeltem. Kimentem gyakorolni, összepróbálni a francia zenekarral, és lett belőle egy csodálatos turné, Jemen, Szíria és Egyiptom érintésével ’92-ben. Akkor olyan messze voltam Magyarországtól, hogy egyszer csak madártávlatból kezdtem látni az életemet. Volt egy erős rálátásom, talán ezért is érdemes utazni. Az ember messziről nagyobb egészet lát, mint amikor benne van a részletekben. Aztán Párizsból hazafelé rájöttem, hogy a következő feladat az, hogy a 80-as évekből kell csinálni egy színházi előadást, rendesen kidolgozva, meghangszerelve, színpadra állítva. Jól kell szólnia, hogy érteni lehessen, miről éneklünk. Megvolt a házi feladat, elkezdtem gyűjteni, válogatni a kazettákat. Nem volt igazságos persze a válogatás, nagyon sok minden nincs benne, amit szerettem. Például nincs benne a Kontroll Csoport, de az éreztem, hogy ahhoz nem tudok hozzátenni. Annyira tetszett, ahogy hárman, ez a három erős személyiség, Péter, Laci és Ági énekeltek, hogy ezt nem tudtam volna egyedül űberelni. A Bizottsághoz sem tudtam nyúlni, az is annyira színes volt, nem is klasszikusan vett dalok, inkább hangfelület, meg performansz jellegű. Nem volt ez a válogatás ilyen értelemben igazságos, a személyes szűrőmön nem mindent tudtam átvezetni. A másik vesszőparipám pedig, hogy bizonyos mondatok végén le kell tenni a pontot, és akkor tudok a következőbe belevágni. Le kell zárni egy folyamatot, ami az életed egy szerves része.
Milyen fogadtatásban részesült a Dalok Közép-Nirvániából?
Nagyon jó fogadtatásban, és azt érzem, hogy a mai napig működik, nem romlott el az anyag. Sokan szeretik, és hallottam már olyat is, hogy ez fog megmaradni a korszakból. Persze ez igazságtalan lenne, mert nagyon sok jó dal és repertoár született különböző zenekaroktól, és pont ez a gazdag színesség volt benne az inspiráló. Vagy fölfelé húzzuk egymást, és akkor pozitív spirál van, vagy lefelé húzzuk egymást, és akkor negatív a spirál. A 80-as években a zenekarokkal, és bizonyos színházakkal is, felfelé húztuk egymást. Ha sok jó zenekar van, akkor még több jó zenekar lesz. Ha éppen senki nem beszél semmiről, csak ürességet okádik, akkor meg húzzuk egymást lefelé.
A népzene és a Kolinda kapcsán mondtad, idézem: „Nekem nagyon fontos a múlt és a jövő is, de azt gondolom, nem lehet úgy csinálni, mintha nem ebben a korban élnénk, a jelenhez kell hozzászólni.” Hogy lehet hozzászólni most jól a jelenhez?
Az az igazság, hogy kicsit elvesztettem azt a motiváltságot az elmúlt években, hogy hozzászóljak az adott jelenhez. De most megint motiválva vagyok, nyilván kiváltják ezt a társadalmi változások is, megint érdemes valamiről beszélni. Az előző korszakban azt éreztem, hogy túl sok hang van a levegőben, bárki megszólalhat, bárki színpadra mászhat, a hitelességet senki nem kéri számon. Sok volt az önjelölt zenész, és azt éreztem, hogy sok nekem a hang, jobb, ha nem teszek bele még én is. De most meglehet, hogy társadalmi forrongás, forradalom van, megkockáztatom, elindult egy rendszerváltozás újra, amit a magam részéről teljes szívemből kívánok – mindannyiunknak.
Ennek most a küszöbén vagy?
Igen, előtte vagyok.
Konkrétumot még nem látsz?
Nem, nem, csak azt érzem, hogy megint kedvem kerekedett. Úgy látom, hogy van miért, és nem csak a zene kedvéért, az egész társadalom, az egész ország kedvéért.
Ez a mondatod is érdekes, amit találtam: „A rockandroll nem csak üzleti árú, hanem egy forma, egy lehetőség, egy életvitel lehet arra, hogy megfogalmazzuk magunkat, de ne az első közhelyet mondjuk, és ne árunak tekintsük a gondolatainkat, hanem próbáljuk meg átélni, ami velünk történik, és abból dolgozzunk.”
Nem az a baj, ha eladják a CD-det egy jó kis boltban, a kérdés az, hogy mi mozgat téged. Ha csak az üzlet, akkor valószínűleg nem jutsz el azokhoz a fontos gondolatokhoz, amiért érdemes énekelni. Ha az motivál, hogy lehántsd magadról a közhelyeket, és eljuss egy igazi gondolathoz, formához, közléshez, akkor nem baj, ha el is adják. Az a kérdés mi vezet, mi a te kis belső zászlód, hova húz a te kis lovad?
