Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A helyzet a következő: a magyar lakosság túlnyomó többsége abban a hitben él, hogy a koboldok Bajorország szülöttei, és vén, perverz asztalosmesterek műhelyében élnek. (Utóbbinak kijár a jelző, mint mindenkinek, aki sokkal inkább tart igényt egy pajkos manóra, mint sem feleségre.) Szent István népe tehát nyilvánvalóan hendikeppel indul, ha - akár zenei síkon – kedve támadna Szent Patrik népének bőrébe bújni. A popipar egyes méltán elfeledett képviselői ugyan már korábban is tettek kísérletet hasonló dolgokra, ám az ezáltal létrejövő alkotás alig sikeredett ízlésesebbre egy Jézusos matrjoska babánál. Szerencsére idővel a Pogues (valamint a Dropkick Murphys és a Flogging Molly) által képviselt kelta punk/rock vonal is elérte a Kárpát-medencét, ennek köszönhetően pedig jóval reménytelibb kezdeményezések is napvilágot láttak. Nos, a Firkin (képünkön) és a LochNesz is ezek közé sorolandó.
Firkin: Igyunk pálinkát!
Egy Firkin-koncert átlagos résztvevőjére általában két dolog is igaz: véralkoholszintje a buli végére egy kivénhedt operettszínészével vetekszik, ám még a vaskos szeszfelhőn át is képtelen nem észrevenni, hogy a zenekar mennyire érzi ezt a műfajt. (Ebben voltaképpen nincs is semmi meglepő, a tagok ugyanis korábban olyan formációkban játszottak, minta a MÉZ vagy a Shannon.hu.) És bár a Drunken Sailor vagy a Whiskey In The Jar az ír kocsmadalok Paranoidjának és Smoke On The Waterjének feleltethetők meg, a Firkin előadásában még ezek sem hatnak elcsépeltnek. Feldolgozásokból ezúttal egy komplett lemeznyit kapunk (ezek között akad korai saját szerzemény is), melyek nagy része kifogástalan a maga vidám, májgyilkolásra buzdító egyszerűségében. Legalábbis zeneileg mindenképpen. A magyar nyelvű szövegek viszont mintha egy irodalmilag kiművelt Rumcájsz agyából pattantak volna ki, ennél fogva jóval nagyobb megosztó erővel bírnak. A „mordály”, „komám”, „szoknyapecér”-kaliberű kifejezések ugyanis – bár kétségtelenül mívesek – ebben az alapvetően punkos környezetben néha izzó kötőtűk a dobhártya számára. De koncerten talán még így is működnek. (4/5)
LochNesz: The Monster’s Close EP
A LochNesz biográfiája alig terjedelmesebb, mint egy Holt-tengeri sporthorgász munkanaplója: a formáció tavaly júniusban alakult, többnyire arcátlanul fiatal zenészek részvételével. És bár a The Monster’s Close az első hivatalos kiadványuk, a zenekar máris sokat tett azért, hogy a fővárosi egyetemisták talicskaszámra fizessenek UV-csekkeket a másnaposság okán kihagyott vizsgákért. Természetesen ők is Dropkick Murphys/Flogging Molly vonalon mozognak, a színpadon pedig úgy festenek, mint Michael Collins kifutófiú korában. A háromszámos EP arról tanúskodik, hogy a fiúk a stúdióban is magukénak érzik a négylevelű lóherés punk rockot, ugyanakkor a lemez nem mentes a szokásos gyermekbetegségektől. A demós hangzás némileg kasztrálja a dalok dinamikáját, ugyanakkor László Kristóf hangja is lehetne erőteljesebb. (Az enyhe akcentus voltaképpen rendben is volna, ha Dublin-alsó és nem Soroksár dialektusát idézné.) Ennek ellenére is minden okunk meglehet a velük kapcsolatos bizakodásra. (3,5/5)
