Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Péterfy Bori & Love Band – Fehér éjszakák
(Megadó)
Van egy előítéletem azokkal a formációkkal szemben, ahol a főszereplő nevével fémjelzik az egész produkciót: statikus, vákumcsomagolt popkészítményekre asszociálok először. Erre azonban, amellett, hogy ez természetesen sok esetben nem így van, a Péterfy Bori & Love Band harmadik nagylemeze is rácáfol. A mérnöki precizitással, kitűnően hangszerelt Fehér Éjszakák a pop-díva karakterének és a kísérletező, színes zenei alapoknak köszönhetően életre kel, véglegesen kiemelve őt abból az alter világából, amibe több mint 5 évvel ezelőtt robbant be a Hajolj bele a hajamba című slágerével, hogy aztán két sorlemezével a színtér legnépszerűbb énekesnője legyen. Az eddig is kifogástalanul megszólaló korongokon mindig akadt jó pár toplistára ítélt szerzemény, nincs ez máshogy a harmadik albummal sem.
Erről már rögtön az elején biztosít minket a Fehérre festem az arcom című nyitódal is, ami simán lehet annyira népszerű, mint a fentebb is említett sláger. A könnyű emészthetőség mellett viszont a dalok eklektikusak is és az elektronikus zenei elemekkel is szabadon kísérleteznek, ezzel is növelve a szerzemények tartósságát. Egy pillanatra még James Blake trendi chill atmoszférája is visszaköszön a lemezen, a kiemelkedő Válj köddé című számban, amiben a szokatlan beat, izgalmas hangszereléssel társul.
A legtöbb számban olyan vizualitás rejlik, hogy szinte láttam magam előtt dalokhoz tartozó kisfilmeket. Erre az érzetre erősít rá a filmzenés hangszerelés, vonósokkal, szaxofonnal. A címadó dal, a Happy End vagy a hátborzongató thrillerek és James Bond világát idéző Őrült ékszer egyaránt telitalálat lenne főcímdalnak. Klipen pedig különösen érdekesen mutatna a Rész-egész hipergalaktikus folk eposz, amiben Péterfy Bori a távoli jövőben mesél szerelmi bánatáról egy etil itatta mámoros űrcsehóban. Mellesleg egy interjúban el is hangzott, hogy az összes számhoz készül majd képanyag, így tényleg végig lehet majd nézni/hallgatni a lemezt.
Nem hallgatom el viszont, hogy sokszor éreztem úgy, hogy a szerzők elképesztően értenek ahhoz, hogy felcsigázzák az embert egy-egy karakteres gitár-riffel vagy üvöltéssel, hogy aztán az igazi katarzis mégis elmaradjon. Erre a legjobb példa talán a címadó Fehér éjszakák, ahol épp csak egy picivel több dögre lenne szükség ahhoz, hogy egy igazi remekmű legyen, még ha sláger így is lehet belőle, ahogy a lemez kb. minden dalából.
A verbalitást tekintve sem mindig nyűgözött le a lemez. Többször zavarónak találtam a magyar nyelvben szokatlan intonációt, például az egész lemezre jellemző szóvégi hangsúlyok használatát. Ettől inkább karakteres vers, mint dal jellegűek a szövegek.
Viszont akármennyire fanyalgok, ezek az úgynevezett hibák is szervesen hozzátartoznak a Péterfy Bori-jelenséghez, úgyhogy csak azt tudom mondani, hogy remélhetőleg Tövisházi Ambrus zeneszerzői, produceri munkájához hasonló ötletességgel, precizitással készül el a beígért mozifilm is, életre keltve ezzel a negyven perces anyagot. Tényleg jól mutatna a színes Fehér éjszakák a szélesvásznon.
