Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Audrey Horne – Youngblood
(Napalm Records)
Az Audrey Horne a rockzene egyik furcsa szerzete. A 2005-ös első albumon még ugyanannyira merített az Alice In Chains vagy a Tool borongósságából, mint mondjuk a Whitesnake-féle kicsit bluesos, egyenes vonalú hard rockból. Aztán az 2010-es, harmadik lemezen már inkább az utóbbi erősödött, most pedig itt a Youngblood, ami egy színtiszta hard rock lemez, piszkosul fogós slágerekkel. Szóval az Audrey Horne változott is meg nem is, de hibái ugyanúgy vannak.
Az egyik tulajdonképpeni hiba Toschie és az ő énekhangja. A stílusa kissé kántáló, orrból is énekel néha, és a verzékben nem olyan markáns, mint az ezerfelé szóló kórusokban. Emiatt aztán több dal fantáziátlannak hat. Pl. a Redemption Blues és a This Ends Here verzerészei mintha tök ugyanolyanok lennének. A refrének viszont nagyon erősek, azoktól válik egyáltalán értékelhető énekessé. Ennél sokkal világosabb hiba Kjetil Greve dobos teljesítménye. Alapvetően nincs baj vele, elüti, amit kell, de semmi pluszt nem ad a zenéhez, még dinamikában sem, azt inkább viszi a hátán a fantáziadús basszusgitár (ebben az az érdekes, hogy nincs is állandó ember ezen a poszton) meg a szervesen összekapcsolódó gitárok és a szintén session zenésszel produkált billentyű. A sokrétegű zenéhez nem illik ez a semmitmondó dobolás.
Márpedig a Youngblood dalai csak első körben tűnnek egyszerűnek, szinte minden számban van hangszerelési finomság, variálás, oda-vissza felelgető dallamok, Iron Maiden-es ikergitárok pedig szinte minduntalan. Az alap persze a refréncentrikus, széles terű hard rock és a kiverhetetlen dallamok. A lemez a Black Country Communion hozzáállását juttathatja eszünkbe. Ők szintén nem engedték el a dalokat a technikai, hangszerelési manőverek közben. A Cards With The Devil például nagyon elcsúszhatott volna az egymásra pakolt témákon, de a finom refréndallam tökéletesen oldja meg a problémát. A Redemption Blues vagy a Pretty Little Sunshine viszont már a másik oldalról közelít. Nem is akar más lenni, mint szórakoztató hard rock, nagy gitározásokkal, közönségénekeltető kórussal.
A korábbi borúsabb vonalhoz valamennyire egy dal köthető, ami nem feltétlenül ettől, de a legjobb is a lemezen. Ez a The Open Sea. A borzongatóan visszafogott alapok után nagy ívű refrén jön, amit zseniálisan ültetnek le újra és újra. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az egyébként máskor ügyes kiállás itt nem olyan érdekes. A sziporkázó megoldások, a nagy refrének a lemez egészén váltakoznak a szimpla megoldásokkal, de a lemez utóíze alapvetően pozitív.
Nehéz elhelyezni az Audrey Horne-t a rockzenei térképen. Egy underground zenekar, nagyobb eredményekre hivatott dalokkal, viszont könnyen lehet, hogy kis hibái, megosztó énekese miatt ezek az eredmények nem, vagy csak nehezen érkeznek majd. Egy szűk réteg már most kedveli őket, de az egyértelmű kiállásuk a lazább, letisztultabb hard rock mellett elriaszthatja azokat, akik a black metal vonatkozások (egy Enslaved-tag jelenleg is itt zenél, de a Gorgoroth egyik zenésze is érintett volt korábban) és a kissé alternatív felfogás miatt képesek voltak még őket meghallgatni. Szóval a Youngblood egy jó lemezként a félszerzet félsikere lehet.
