Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Place To Bury Strangers @ Gozsdu Manó klub, 2013.10.10.
A sajtóban csak New York leghangosabb zenekaraként szokták emlegetni az amerikai A Place to Bury Strangerst, amely csütörtök este európai turnéja keretein belül érintette a magyar fővárost. Az Oliver Ackermann vezette trióról köztudott, hogy fellépéseiken hangszereiket nem kímélve igázzák le a koncerttermeket, hangfalakat és erősítőket tesznek tönkre, olykor pedig még a gitárjaik sem ússzák meg a könyörtelen zajongást. Arra voltunk kíváncsiak, hogy mi fog történni, hogyan fognak működni az A Place to Bury Strangers számai egy ennyire aprócska helyszínen, mint a Gozsdu Manó klub. (A kép nem a helyszínen készült.)
Utoljára három éve Lengyelországban csíptük el a zenekart. Akkor egy hatalmas fesztiválsátorban léptek fel egy a tagokat hátulról megvilágító és eksztatikusan villogó reflektor előtt, így arcokat nem, csupán vadul kalimpáló, sejtelmes árnyakat lehetett látni a színpadon. A produkció egyszerre volt misztikus és démoni, na meg nem utolsó sorban tényleg könyörtelenül hangos. Év végi összeállításunkban 2010 egyik legjobb koncertjeként tartottuk számon a fellépést. Ez volt tehát a viszonyítási alapunk, és ez volt mindaz, amire a zenekar budapesti koncertje csak alig-alig hasonlított.
Ez persze nem azt jelenti, hogy rossz koncertet láttunk volna. Sőt, épp ellenkezőleg! Csupán egészen más jellegűt. A trió koncertteljesítményét egyetlen rossz szó sem érheti, hiszen kifogásolhatatlanul erős, komolyan vett és gondosan összerakott volt a műsor. Talán csak épp az a típusú ösztönösség veszett ki a produkcióból, ami igazán hitelessé tud tenni egy rockkoncertet. A profizmus kiölte a koncertből a spontanitást. A kicsit is tapasztaltabb koncertlátogató az előadás ívéből könnyedén megsejthette, hogy melyik pillanatban mi fog történni: mikor várható valami eszeveszett, gitársanyargató- és hajigáló zúzás, melyik ponton lassítanak be és pihennek meg kicsit a zenészek, mikor érdemes elszaladni egy sörért, és persze hogy mikor nem, mert épp minden egyes másodperc aranyat ér. Minden kiszámíthatósága ellenére mégis élvezetes, és magyar viszonylatban kifejezetten emlékezetes fellépést láthattunk. Elvégre milyen sűrűn láthatunk énekes-frontembert, amint a koncert fináléjában a színpad közepére cipel egy termetes erősítőládát, majd a közönség közé borítja azt? És olyat, hogy a nézők a fejük fölé emelve adják tovább a még működő hangberendezést? Az ilyen élményekért egyértelműen egy A Place to Bury Strangers-koncertre kell ellátogatni! Amitől viszont az egyszeri koncertlátogató hajlamos helyben összerosálni magát, az a zenekar számára szimpla turnérutin, és ez tökéletesen érződik is a történéseken.
A másik meglepő, mégis könnyedén belátható és megbocsájtható fejlemény, hogy egyáltalán nem is olyan hangos a buli. Ez persze józan és mértékletes döntés, az A Place to Bury Strangers egyszerűen csak a klub méreteihez idomította a műsor hangerejét, így egy tipikus, minden tekintetben izmos és intenzív klubkoncert kerekedhetett. Lengyelországi élményeimhez képest egészen meglepődöm, hogy csak egyetlen ponton kapok a fülemhez – akkor is csak egy a vártnál élesebben felvisító gitár miatt. A júniusi My Bloody Valentine-koncert hangorkánjaihoz képest szinte pillecukornak hatnak az A Place to Bury Strangers zajfúvásai.
A destruktív lezárás után a közönség a rombolás élményétől megrészegülten próbálja visszatapsolni a zenekart. Persze akárhogy próbálkoznak, nem kapják meg az áhított ráadást. Az A Place to Bury Strangers lezártnak tekinti az ügyet és a koncertet is. Nem kedveskedni jöttek, és nem is azért, hogy szívélyes gesztusokat tegyenek. A koncert után a brutális pusztítás maradványai elhagyatottan hevernek a színpadon. Ha ők mesélni tudnának…
