Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Hétvégén tették nyilvánossá a DJ Mag szokásos évi top 100-as listáját, ami a szakma legmegosztóbb rangsorának számít. Na, nem azért, mert az elektronikus tánczene rajongói azon vitatkoznak, hogy milyen kevés különbség van az amúgy nagyon technikás és tehetséges lemezlovasok között, hanem mert két tábor véget nem érő szélmalomharcáról van itt szó. Az egyik bigott fanatikusként védi a listát, hiteles forrásnak tekinti, minden évben az imagyöngyeit markolássza, hogy kedvence minél előrébb végezzen, ezért minden lehetőséget megragad arra, hogy minél többször szavazzon, plusz veszett patkányként támad azokra, akik a lista nívóját kétségbe vonják. A másik csoport nagyjából teljes egészében leszarja az egész mókát, illetve ha valamilyen módon mégis belebotlik, nem tudja eldönteni, hogy sírjon-e vagy röhögjön, viszont legalább előszeretettel provokálják az előbbieket. Általában évről évre egy dolog válik egyre nyilvánvalóbbá, amit ez a lista idén is elég jól közvetít,: a hollandok mára totálisan szétkúrták az e-zenei kultúrát.
A DJ Magazine 1991-ben indult Nagy-Britanniából, nagyon szép ívű pályát járt be, ma már 12 nyelven olvasható világszerte, plusz létezik dedikált kanadai és karibi kiadása is. Nagy szerepe volt a Sasha & Digweed-kultusz kialakításában, de nélküle jó eséllyel az Armin van Buuren-féle ASOT-mozgalom sem ott tartana, ahol most. Az elektronikus tánczene legjobb DJ-it pedig 1997 óta szavaztatják meg minden évben a rajongókkal. Öt éve, hogy minél nagyobb tömegeket buzdítsanak szavazásra, leszerződtek a TrackItDownnal, akik minden egyes voks mellé felajánlottak egy-egy ingyenesen letölthető zeneszámot. Az ehhez kapcsolódó díjátadó ünnepséget egészen 2011-ig, vagyis majdnem másfél évtizedig a londoni Ministry of Sound klubban tartották, az utolsó hármat viszont ki nem találják hogy hol. Igen, Hollandiában, azon belül is Amszterdamban.
Idén az első 10 helyezett nemzetiségekre lebontva: 6 holland, 1 francia, 1 svéd, 1 amerikai és 1 belga. Az e-zene Hollywoodjává tehát egyértelműen Hollandia, és annak közvetlen vonzáskörzete vált. Az első helyezett tavalyhoz képest öt helyet előrelépve Hardwell lett, mögötte az eddig ötször taroló Armin van Buuren tanyázik, a dobogó legalsó fokát pedig Avicii foglalta el. De akár tetszőlegesen össze is keverhetnénk a top 10-es helyezéseket, mivel a produkció nagyjából mindannyiuknál ugyanaz: végy egy alapszintű bassline-t, pakold tele 2-3 hangra épülő szintifutamokkal, egy kicsi/közepes plusz egy megakiállással, adj még hozzá némi zöld lézert és dőlj hátra a pultban, úgyis imádni fognak. Annak az okait, hogy ez a jelenség mára teljesen természetessé vált, valahol északon kell keresgélni, ahol olyan világsztár státuszban pompázó skandináv producerek tették magukévá a holland hangzást, mint Avicii, Axwell, Steve Angello vagy Sebastian Ingrosso, utóbbiaknak köszönheti az emberiség a Swedish House Mafiát.
Swedish House Mafia - együtt tették tönkre a nyarat, nem hagyhatjuk.
A recept egyébként tök egyszerű, így a dutch house-t nem is volt túl nehéz exportálni Hollandiából. Leginkább talán a '90-es évek anthem house-ához áll közel, főleg a szintihasználat miatt, de annyira azért nem veszi komolyan magát - egy Mortal Kombat-alapot például nem ad el világmegváltásként. Így valósulhatott meg az, hogy a skandinávoknál már nem válik külön többé a trance, az electrohouse és a progresszív house, a szettek szinte simán felcserélhetőek az előadók között. Ha a pultot eltakarnánk, ember nem tudná megmondani, ki áll mögötte (illetve de, ha a LED-falakon Coelho-egysorosok mennek, akkor az Armin Van Buuren lesz). Ez azért is nehéz feladat, mert például a listán tizedik Van Buuren által felhúzott Dash Berlin például a Hardwell-remixeivel futott be, neki pedig Steve Aoki és Afrojack slágerei a szettje csúcsa, tehát a kör belterjesebb, mint a mindenkori politikai elit hierarchiarendszere.
Ki ne emlékezne a Riverszájd Madafakára, minden dutch house himnusz legnagyobbikára.
Nem csak a stílusbeli homogenitás miatt helyettesíthető be egyik név a másikkal, hanem mert technikailag az összes szett olyan gépiesen tökéletesre van összevágva, hogy ember olyat élő fellépés alatt képtelen megszerkeszteni. Nyilván a silányabb, egyszerű sémákra épülő négynegyedes alapanyagok összemixelése nem okoz akkora kihívást, mint mondjuk a Midnight In A Perfect Worldre rákeverni egy kilencvenes évek eleji jungle számot, meg a technika sem ott tart már, mint x éve, de a szettekben sehol nincs egy megcsúszás, egy hiba, vagy nem odavaló elem, ellenben minden csillog-villog. Egyes fellépők már azon sem fáradoznak, hogy a látszatot fenntartsák, és fejhallgatót sem visznek magukkal, vagy előszeretettel hagyják el hosszú percekre a pultot. Ezzel pedig mondani sem kell, hogy a DJ, mint olyan, elveszti valódi funkcióját, a teljesítmény helyett fontosabbá válik az image és a brand. Na, meg a nagybetűs SHOW.
Avicii-t még a hipszterek lakta Coachella fesztivál sem úszta meg
Aki a DJ Mag listájára felkerül, kevés kivételt leszámítva, gyakorlatilag ott helyben megszűnik DJ-nek lenni. A felsorolás nem a tényleges minőséget mutatja, hanem az eladhatóságot és piacképességet, konkrét haszna csak a jövő évi fesztiválszervezők számára van, segít belőni a gázsikat, na meg azt, hogy ezentúl kinek a nevét kell vastaggal és nagyobb betűmérettel szedni a plakátokon. Minőségi kérdésekben nem tud utat mutatni, és úgy tűnik, nem is akar. Régebben azért a top 30 környékére odafért például egy Ricardo Villalobos vagy egy Richie Hawtin, csak, de az addig sem túl kiegyensúlyozott arányok a mainstream és a rétegzenék mára teljesen deformálódtak. A jelöltek sokszor olyan kampányt raktak a szavazás promotálása köré, hogy azt Obamáék is megirigyelhetnék, Hope ide, Yes, We Can oda. Egyre több helyről hallani - bár hivatalosan persze soha nem erősítették meg- hogy a DJ-k különféle marketingcégeket bíznak meg azzal, hogy dolgozzanak ki egy olyan stratégiát, amivel egységnyi idő alatt begyűjthető a legtöbb szavazat. Egyesek ezt a lehetőséget meglovagolják, mások meg szarnak rá nagy ívben, így fordulhat elő, hogy a 2007-ben még top 20-as James Zabiela idén már nem fért fel a listára. Pedig 6 év alatt nyilván nem vesztett sokat a tehetségéből.
Szóval Hardwell az első. Az a Hardwell, aki a Steve Aoki-kaszton belül az Afrojack-félék családjába tartozik, és akinek az idei Tomorrowlanden elkövetett káromkodásokkal és alpári dropokkal telenyomott másfél órája valószínűleg elég nagy szerepet játszott abban, hogy felérjen a csúcsra. Korábban Tiestóval turnézott, még pár dalt is összeraktak együtt, manapság heti rádióműsora is van.
Fejhallgatóra csak három számonként van szükség, az is csak a látvány kedvéért.
Mindezek mellett a felsorolás tele van olyan anomáliákkal, amik azt mutatják, hogy talán nem csak a közönségre kéne hagyatkozni, hanem valamilyen más szűrőt is érdemes lenne bevetni az összegzésben. Oké, hagyomány, meg minden, de azért csak át kellene gondolni.
- Mi a fenét keres a 24. helyen az a Swedish House Mafia, ami még márciusban feloszlott?
- Miért 22. a Daft Punk, ha évszázadok óta nem is volt fellépésük?
- Miért tanyázik az a 17 éves Martin Garrix a 40. pozícióban, akinek eddig összvissz egyetlen száma jelent meg?
- Mégis mennyi hitele van egy olyan toplistának, amire Császár Előd bármilyen formában felkerül, ráadásul lassan minden évben?
- Na, meg úgy egyáltalán, ki a jó büdös franc az a Dyro?
Ezek csak a legszembetűnőbb marhaságok, de már ennyi is bőven elég ahhoz, hogy jó érzésű ember ezen nevek egyike láttán felfüggessze az olvasást, mert könnyesre röhögi a szemeit vagy a vérnyomása megy 180 fölé és infarktust kap. Természetesen minden listába bele lehet kötni, még a leghitelesebbnek mondott Resident Advisor-rangsor is néha tele van képtelenségekkel, de itt annyira koncentráltan ömlik a szar, hogy nem nagyon lehet elmenni mellette csak úgy. Mivel az egész nyílt szavazás, főleg az jön le belőle, hogy a közönség vagy nagyon könnyen befolyásolható, vagy tényleg ennyire egysíkú lett a populáris elektronikus tánczene. Vagy ami még rosszabb, mindkettő.
