Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Bár a 2012-es Szigeten elégedetten néztem végig a twickenhami Anna Calvi fellépését, az elmúlt két évben annyira eltávolodtunk egymástól Annával, hogy tényleg csak az rémlett az egészből, hogy zene erős nőknek. Ezzel nincs is semmi baj, csakhogy én erős sem vagyok és nő sem, úgyhogy kicsit féltem tőle, hogy az ízlésvilágom változása negatív irányba befolyásolja az élményt. Nem így lett. (A fotó nem a koncerten készült.)
Az az igazság, hogy a kicsit semmilyen koncertet adó grúz Sophie Villy után fellépő Anna Calvi valószínűleg tényleg csak azért nem olyan népszerű, mint PJ Harvey, mert 1995 helyett csak 2005-ben kezdett el zenélni, és egészen 2011-ig kellett várni első lemezére is. Ez pedig meg is magyarázza, miért lett egy kívülről akár unalmasnak is tűnő, mindenféle látványelemet nélkülöző koncertből az idei év első igazán maradandó zenei élménye.
Egyszerűen Anna Calvi nagyon jó előadó. Bár a Bloggerinák az Etikáért Facebook-csoport tagjai biztos máshogy látják, de Calvi színpadi jelenléte leginkább abból áll, hogy az ember szíve szerint elvinné randizni. De nem csak azért, mert jó nő, hanem mert jó arcnak is tűnik. Az erős nő figuráját annyira bájosan bontotta le néha egy kis őszinte törékenységgel, hogy tényleg senkit nem zavart, hogy tulajdonképpen se a színpadon nem történik sokminden, se a zenében.
Amikor mégis történik, akkor az megrázó. Elég egyetlen erősebben pengetett gitárhang, vagy egy apró gesztus az énekes-gitárostól, és máris úgy érezheti bárki, még egy lépéssel közelebb jutott a női lélek megértéséhez. Kivéve a női látogatókat. Egy elkapott beszélgetés szerint ott az a titok, hogy kicsit minden nő olyan szeretne lenni, mint Anna Calvi. Iszonyat menő, ahogy körbeutazgatja a világot a saját neve alatt futó zenekarával, ahol minden róla szól, miközben egy percig sem tűnik úgy, hogy lemondott volna a zenén kívüli életről.
A zene pontosan attól működött, hogy Calvi két lemez után sem vette magát túl komolyan. Simán belefért Elvis Presley Surrenderjének feldolgozása, pedig ilyen dalokat betenni a setlistbe már csak azért is nagy bátorságra vall, mert mindig fennáll a veszély, hogy a sajátok nem annyira érdekesek. Szerencsére ezzel sem volt probléma, a Desire, vagy az Eliza simán vannak olyan jó számok, hogy ne merüljön fel, miért nem csak Elvist játszik a négy taggal felálló zenekar. A fellépésnek egyedül a közepe ült le kicsit, amikor túlsúlyba kerültek a túl lassan építkező, túl hosszúra nyújtott dalok, de az erős kezdés és zárás miatt ez tényleg csak apróbb probléma volt.
A koncert után azzal a vidám tudattal mehettem haza, hogy még mindig nem csak a színházba hajló, ezer ruhát és táncost felvonultató koncertek tudnak megragadni. Persze örülök én az egész hátteres vetítéseknek és a lézereknek is, de igazából az is elég, ha jön egy Anna Calvi, és két órán keresztül azon gondolkozhatok, milyen jó lenne vele beszélgetni egyet a világ dolgairól. Több valószínűleg nem jönne össze, mivel a pletykák szerint a nőkhöz vonzódik.
