Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az EFOTT két utolsó napja buli szempontjából elég erősre sikerült, ennek köszönhetően még ma délután is úgy éreztem magam, mint aki napokon át teljes menetfelszerelésben lambadázott egy grizzlymedvével. A szakmai elhivatottság jegyében jöjjön a beszámoló két nagy öreg fellépéséről.
Talán meglepő pont itt olvasni, hogy az Edda és az Ossian is jó volt, hiszen bizonyos körökben Pataky Attila vagy Paksi Endre neve kizárólag fikázással egy mondatban említhető. Ha ők kerülnek szóba, akkor a legtöbben azonnal elkezdik bőszen lapozgatni a közhelyszótárat olyan frappáns megállapításokért, mint hogy Pataky már rég eladta magát, mulatós lemezt csinált, szerepelt a Dáridóban, meg egyébként is egy félbolond, aki ufókról hadovál. Paksi meg tizenöt éve egyfolytában a nyitmákhívót énekli nyilván. Csakhogy a dolgok egyáltalán nem ilyen fekete-fehérek. Ugyanis az Edda legalább négy lemeze megkerülhetetlen mérföldkő a hazai rockzenében, és bizony az Ossian is csinált pár olyan albumot, amelyért a magyar zenekarok minimum hetven százaléka adná oda első szóra a teljes karrierjét.
Nem tagadom, volt idő, amikor én is röhögtem rajtuk, de ma már úgy gondolom, gyakran hajlamosak vagyunk azért hangoztatni bármit, mert azt hisszük, a környezetünk ezt várja el tőlünk. Ha például te igényes, naprakész metálosnak tartod magad, akkor nem értékelhetsz effajta zenekarokat, hiszen csak a kannásbort vedelő szimatszatyros parasztok szeretik azt énekelni, hogy elhagynak százak, jönnek ezrek. Holott ennek a dolognak semmi köze nincs egy zenekar valódi teljesítményéhez. Lesajnáljuk Patakyt a dáridózásért, aztán megyünk Mambo Number Fivera meg Balatoni lázra popót riszálni félrészegen bármelyik szórakozóhelyen, ahol az őszinte, előremutató, hiteles underground zenekarok után retrodizsi szól a zenegépből a Killing In The Name, a Chop Suey meg a Five Minutes Alone helyett.
Szépreményű fiatal gitárosként vagy tizenkét éve egy Salzburg külvároságban rendezett fesztiválon épp a jóféle osztrák söröket teszteltem zenésztársaimmal, amikor egy helyi arc megkérdezte, honnan jöttünk. Mondtuk, hogy Miskolc, Észak-Magyarország, úgysem tudod, merre van. Erre a fazon erős német akcentussal rákezdte, hogy "Edda Művek, Miskolc!!!" Na körülbelül ennyire forrt össze a zenekar neve a várossal. Nem véletlen tehát, hogy a pénteki napon ők voltak az egyik főattrakció. A koncertet egyéb elfoglaltságaim okán nagyjából a harmadától néztem. A Nagyszínpadra máskor is jellemző hangosítási probléma a túl hangos, néhol egyenesen betorzuló ének formájában sajnos ismét jelentkezett. Nem is értem, ezt hogy nem vették észre a keverőnél, mert a hangszeresek amúgy kitűnő játékát is elnyomta helyenként. Patakyból hatvan felett sem fogy a lendület, és bár a koncert vége felé már érezhetően spórolt a hangjával, sokan szeretnének ebben a korban ilyen formában lenni. A vokáloknál gyanús, hogy a több dalban is vendégként felbukkanó Pataky Gergely - a frontember fia - mellett sampleres rásegítés is volt néhány helyen, de az ma már olyan, mint a maszturbáció - senki sem reklámozza, ha csinálja, de attól még eléggé elterjedt szokás.
A zenészek játékát külön most nem elemezném, köztudottan nem nyeretlen kétévesekről beszélünk, de azért nem tudom szó nélkül hagyni Alapi István gitárjátékát. A pali megint oktatott, komolyan irigylésre méltó az a könnyedség, ahogy gitározik. Mondanak róla olyanokat, hogy túljátssza a régi dalokat, de én semmit nem vettem észre ebből, a Gyere őrült szólója például gyakorlatilag hangról hangra úgy lett előadva, ahogy elődje, Csillag Endre lemezre játszotta. A színpad előtti tér ismét majdnem teljesen megtelt, ezen már csak a hazai pálya miatt sem lehetett csodálkozni. Persze olyan nemzedéki himnuszokkal, mint a Hűtlen, a Mi vagyunk a rock, A kör, az Éjjel érkezem és társaik, nem is nagyon lehet egy ilyen jellegű fesztiválon luftot rúgni. Még az általam teljes mértékben popzenének értékelt - és ezért nem is különösebben nem is kedvelt - Háromszort is velük énekli mindenki, pedig hát ennél vannak sokkal jobb dalaik is, a bakancsos korszaktól egészen máig. Én meg a fesztivál folyamán már sokadszor elégedetten mosolyogtam, és utólag hálás vagyok a két unokatestvéremnek, hogy hat-hét éves koromban meggyőztek, az Edda sokkal jobb zene, mint a Modern Talking, meg a Dolly Roll.
A pénteki nap folyamán mindenképpen szerettem volna pótolni az előző esték során kihagyott söröket, így további fellépőkről nem számolnék be, mivel csak fél szemmel láttam őket. Ez szó szerint értendő, ugyanis egy, az öltözőben elővezetett, harcművészeteket is érintő beszélgetés során kiváló cimborám véletlenül kiütötte a kontaktlencsét az egyik szememből. Így az este hátralévő részében úgy néztem ki, mint Kölcsey Ferenc egy szüreti bálon hajnali három körül, ne is vesztegessünk erre több szót.
Persze a másnaposság nem gátolt meg abban, hogy az utolsó napra is kimenjünk. Gondoltam, az Ossianon majd jókat vigyoroghatok, hiszen akkor még nem számítottam arra, hogy tényleg élvezni fogom a koncertet. Pedig így történt. A jó hangulatot már az is megalapozta, amikor négy nap után pont a beálláson alatt lettem figyelmes arra, hogy a színpaddal szemben a Paksi Atomerőmű feltöltősátra foglal helyet. Ismét bebizonyosodott, hogy az életnél nincs jobb dramaturg. A zenekar hamarosan megkezdte a bulit a Rock Katonáival, majd a szokásos fesztiválos best of program következett, de ügyeltek arra, hogy ne menjen át szimpla nosztalgiázásba a történet. Mivel az újabb keletű anyagaikat nem követtem figyelemmel, elsősorban az olyan régi klasszikusok maradtak meg bennem, mint az Acélszív, meg az Ítéletnap, de volt két dal a szerintem legjobb, Keresztút című lemezről is, ezeknek különösen örültem. A hangzás teljesen rendben volt, jól is játszottak, egyszerűen hallatszott az a magabiztosság, amit csak rendszeres koncertezéssel lehet megszerezni. A húros urak mindannyian kaptak lehetőséget a kibontakozásra, a fiatal dobos, Kálozy Gergely meg egy rövid szólóra is ragadtatta magát, igazán jó volt.
Paksi Endrét meg lehet cikizni, de az van, hogy hiba nélkül végigénekelte a koncertet, és még mindig megállja a helyét frontemberként is, dacára annak, hogy a színpadi mozgást nem vitte túlzásba. És dögöljek meg ha nem igaz, de ott és akkor simán elhittem neki, hogy Rocker vagyok, vállalom, meg minden olyan szöveget, amelyeket alaphelyzetben megmosolyognék. Ugyanis Paksi minden sorával azonosul a koncerten, egyáltalán nem éreztem azt, hogy szerepjátékozás folyik, és közben csak az jár a fejében, hogy mindjárt megkapja a borítékot a színpadmestertől. Márpedig ha valaki harminc éven keresztül képes ezt hittel csinálni, az szerintem tiszteletet érdemel. Ez pedig ugyanúgy igaz az Eddára, az Ossianra, vagy az utánuk következő Moby Dickre, akik most talán egy kicsivel fáradtabbak voltak, mint általában - Smici másik zenekara, a Bloody Roots el is maradt a turnébusz lerobbanása miatt - , de szintén becsülettel lenyomták a maguk körét.
Ahogy említettem korábban, ha én állítom össze a fellépők listáját, biztosan jóval több underground csapat kapott volna helyet, de azzal kapcsolatban sincsenek illúzióim, hogy egy általam szervezett fesztiválra körülbelül ketten jönnének el rajtam kívül. Szóval jó volt ez így. Ki tudja, talán legközelebb még egy 30Y-nal is megpróbálkozom, amilyen nyitott, objektív arc lettem így a végére.
(Fotók: Bódis Krisztián és Pozsonyi Roland)
