Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Úgy alakult, hogy hogy a közelmúltban öt hónapig Szardínia szigetén, Cagliariban éltem, és ha már ott voltam, kihasználtam azt, hogy lehetőségem van egy kicsit jobban megismerni az olasz zenét. Ennek eredménye ez a poszt, ami egy abszolút szubjektív válogatás olyan dalokból, amelyek fontosak az olasz zene múltjában vagy jelenében, nagyon jellegzetesek, vagy egyszerűen csak tök jók. Vannak a listán régi és modern számok egyaránt, köztük egy olyan is, amiről a Korál a Hazafelé refrénjét nyúlhatta, a végén pedig találtok még egy másfél órás mixtape-et további dalokból, és egy szavazást is. Ja, és a fenti képet a lakásomtól pár sarokra lőttem, és a felirat olaszul annyit jelent, hogy a sarok.
Kezdjük az utóbbi idők legnagyobb olasz slágerével, ami egyértelműen a YouTube-on már bőven százmillió megtekintés fölött járó Roma - Bangkok. Sok újlatin országhoz hasonlóan a tánczene Olaszországban is szinte teljesen reggaeton elnyomás alatt tengődik, ami hosszú távon elég idegesítő tud lenni, de ez a dal nem is olyan rossz, talán azért, mert a tipikus reggaeton lüktetés részben a háttérben marad, és Giusy Ferrerinek is majdnem olyan mély a hangja, mint Shakirának volt a Whenever Whenever-ben.
A közelmúlt terméséből az egyértelmű kedvencem Max Gazzè dala, a La vita com'è (Amilyen az élet), de egyébként kint is nagyon népszerű, tele vannak vele a rádiók. Ez a szám több szempontból is nagyon olasz: egyrészt a szövege tökéletesen megmutatja, hogy ez egy mennyire muzikális nyelv, főleg a refrén zseniális, akkor is szuper dallama lenne, ha nem lenne zene alatta. Másrészt a szöveg is nagyon jellemző, arról szól ugyanis, hogy bár vannak, akik a szerelmük elvesztésétől totál tönkre mennek, de hősünket nem érdekli túlzottan, mert hát ez van, úgyhogy inkább énekelget egy kicsit, meg különben is kár idegeskedni, hiszen kész a kávé. Csak az a Ricky Martin-os latin pop rész nem kéne a trombitákkal, amúgy tökéletes.
Claudio Baglioni nevét nem sokan ismerik itthon, de Olaszországban híres, ő írta például a 2006-os torinói téli olimpia himnuszát, és a mai napig ismertek olyan klasszikus dalai, mint az E tu... (És te), amire én a Spotifyon bukkantam rá, és ami a legtöbbet eladott kislemez volt ott 1974-ben. Nekünk viszont nem ezért érdekes, hanem azért, mert egy része szinte pontosan megegyezik a Korál leghíresebb slágere, a Hazafelé refrénjével. A szóban forgó szakasz 2:14-től kezdődik, és a hasonlóság olyan egyértelmű, hogy kizárt, hogy a két dal egymástól függetlenül született volna meg. A „melyik volt előbb” kérdésre teljesen egyértelmű választ nem tudok adni, de a Korál pont 1975-ben futott be a Hazafelével, és nem találtam nyomát a neten annak, hogy a dal már azelőtt is létezett volna. Ahogy Baglioni és a friss Kossuth-díjas, a Hazafelé zenéjét is szerző Balázs Fecó közötti kapcsolatról sem találtam semmit azon túl, hogy egy évben születtek. Ennyiből kiindulva ez így erősen plágiumgyanús, de ha valaki tud valamit a dologról, ne tartsa magában!
Olaszország stabil férfipopsztárját Jovanottinak hívják, aki már 1988-ban berobbant a talján köztudatba, hazai verziónk épp ekkortájt alapította a Bonanza Banzai-t. Más szempontból viszont már nem annyira mosnám össze Ákossal, Jovanotti ugyanis zenéjében sokszor inkább a letisztult és naturális irányvonalat képviseli, és nem igazán törekszik grandiózusságra. Erre a legjobb példa leghíresebb dala, az A te (Neked), amit gyakorlatilag minden olasz ismer, és el is énekli, ha meghallja (az énekelgetésre egyébként is hajlamosak, akár szó szerint álmukból felkeltve is, ezt tapasztalatból mondom). A dalt megtaláljátok lent a mixtape-ben is, a Mi fido di te-t (Bízom benned) pedig azért emelem ki ide, mert egyrészt elég tipikus, másrészt a klipje tele van budapesti helyszínekkel a hármas metrótól a K-hídig. Ja, és ez magyar füllel nem annyira hallatszik, de Jovanotti egy kicsit pösze is, ami azért vicces egy ilyen intézményesült popikonnál.
Az olasz zene nem teljesen ismeretlen azért itthon, legalább egy generációnak (és a gyerekeinek) megvannak az olyan, sokszor egyébként a helyiek szemében eléggé lenézett előadók és dalok, mint a Felcitá Al Bano és Romina Power előadásában, vagy az Azzurro Adriano Celentanotól, amit még Aradszky László is feldolgozott egészen borzalmas mulatósslágernek. Az eredeti már ebből is sokkal jobb azért, és bár ezen dalok művészileg tényleg nincsenek túl magas színvonalon általában, egyesek meg kifejezetten gagyik, vannak olyanok is, amik annyira slágeresek, hogy simán érdemes megismernie őket azoknak is, akik korukból adódóan már kimaradtak ebből az élményből. Ennek a kategóriának a nyertese nálam a Ricchi e Poveri Sarà perché ti amo-ja (Így lesz, mert szeretlek), ennél fülbemászóbb refrénje azért kevés dalnak van. És még a bajszos szintis fószer is vicces.
Az alábbi dal olyan szempontból kakukktojás a listán, hogy előadója nem olasz, hanem norvég, Erlend Øye, akit leginkább a Kings of Convenience-ből lehet ismerni. A La Prima Estate (Az első nyár) viszont nagyon is olasz, vagyis leginkább olyan, mint amilyennek a hűvös, esős vidékekről el lehet képzelni a melegben ugrándozó olaszokat. Øye nem véletlenül tudta megragadni ilyen jól az életérzést ebben a borzasztóan vidám és gondtalan dalban, 2012-ben ugyanis házat vett Szicíliában, és az ottani élete inspirálta a dalszerzéshez – nekem is elég nagy különbség volt a szardíniai élet és időjárás, el tudom képzelni, Norvégiából indulva mekkora váltás lehetett. Természetesen a klipet is Szicíliában vették fel, és tele van olasz dolgokkal, nekem a tánckar tetszik a legjobban benne. Egyébként nekem is egy barátom mutatta ezt a számot azzal, hogy kábé így tudja elképzelni az olasz életemet. Nos, azért nem ilyen volt, de az biztos, hogy Szardínia egy elég gondtalan hely.
Az az igazság, hogy tele van a kortárs olasz popzene sekélyes és giccses, gagyi dalokkal, amik legalább annyira népszerűek tudnak lenni ott, mint itthon. Sőt, ottlétem alatt nem igazán ismertem meg azt az alternatív szcénát, ami itthon azért megvan a tehetségkutatós réteg mellett, és ami időnként a mainstream pop részévé is tud válni. Legalábbis Szardíniáról, az északi részektől és a fővárostól távol (ahol azért biztos vagyok benne, hogy van erősebb alternatív színtér) az látszott, hogy ez a rádióbarát pop határozza meg a mindennapokat. Minden könnyűzenei esemény abszolút csúcspontja pedig a Sanremoi dalfesztivál, amely alatt az olasz tévék nem is adnak nagyjából semmi mást, mert úgyis mindenki azt nézi. A jelenség illusztrálására pedig íme a 2016-os ifjúsági kategória győztese, Francesco Gabbani és az Amen.
Ha már a Sanremonál tartunk, a fesztivál fődíjának idei győztese elég egyértelműen húzta be a címet, húsz százalék feletti szavazataránnyal, miközben az eurovízióra is kiküldött Francesca Michielin másodikként alig több mint nyolc százalékot kapott. Ez mondjuk egyáltalán nem jelenti azt, hogy az Un giorno mi dirai (Egy nap majd [azt] mondod nekem) a Stadiotól jó szám lenne, sőt, szerintem azt sem, hogy jobb, mint Michielin dala, a Nessun grado di separazione. A szövege viszont kellő mértékben nyálas, ami meg tudja hatni az olaszokat. Legalábbis öt percig. Az egyik legnagyobb kultúrsokk számomra az volt, hogy akármi történik, ami miatt akár a sírásig elszomorodnak, pár perc múlva újra teljesen boldogok és gondtalanok lesznek.
Bár előbb szomorkodtam az igazán népszerű olasz alternatív vagy underground zene általam tapasztalt hiányán, ez azért nem jelenti azt, hogy egyáltalán nincs is. Akárkivel beszéltem erről, általában csak olyan zenekarokat tudott felhozni, amiknek pár tízezres, vagy maximum pár százezres nézettségű klipjeik vannak a YouTube-on, ami ugye egy hatvanmilliós országban nem sok. Ezekből a zenekarokból viszont annyi van, hogy Pót lehetne velük rekeszteni, akit érdekel, a Spotify-on például talál is egy nyolc órás Italian Indie & Alternative playlistet, de van olyan is, ami több mint nyolcvannégy óra hosszú. Ki lehetne közülük emelni mondjuk az idei Szigeten fellépő Ministrit is, de most inkább egy vidám és gondtalan indiepop-dalt mutatok az Ex-Otego és Paletti közreműködéséből, aminek a refrénje garantáltan megragad a fejedben.
Természetesen rappereket is lehet találni bőven Olaszországban, a termésből pedig most azt a Briga-számot mutatom meg nektek, ami az igazán trve arcok szerint nem is igazi rap. Ezt valószínűleg két okból mondják: egyrészt a Sei di mattina (Reggel hat) tök népszerű lett popkörökben is, másrészt pedig egy akusztikus gitár kíséri benne Briga szövegét. Oké, tényleg eléggé átcsúszik ez a dal popba, de legalább olasz mércével mérve elég jó, és ezt a kommentek alapján még sokan a trve arcok közül is elismerik.
Ha már Szardínián éltem, mindenképpen írnom kell a helyi, szárd nyelvű népzenéről is, ami eléggé más szerepet tölt be ott, mint itthon. A szárd fiatalok ugyanúgy járnak bulizni, mint a magyarok (csak persze reggaetonra), viszont emellett simán elmennek vidéki hagyományőrző programokra is, februárban például nagyon sokan ott vannak a tradicionális karneválokon. Az ilyen eseményeken pedig mindig akad egy tangóharmonikás, aki friss szárd népzenét játszik (például ilyet), amire sokszor összeállnak az emberek táncolni, ez pedig tényleg igazán különleges élmény. Ennek az identitásőrző hozzáállásnak köszönhetően az entopop zenekarok is elég szép sikereket tudtak elérni Szardínián, ilyen például a Tazenda (egy tipikus dal tőlük). Amit pedig külön is megmutatok, az a tenores, a hagyományos szárd férfi polifonikus pásztorkórus, amely általában egy szólistából és a különböző hangszínű, torokhangokból álló alapot brummogó énekesekből áll, és igazán különleges.
Hát, ennyi. Illetve még nem teljesen, íme a mixtape olyan kimaradókkal, mint Pavarotti és a canzone napoletana, az idei nyár olasz slágerének ígérkező Vorrei ma non posto, vagy kinti napjaim egyik kedvenc dala, a Certamente a Madreblutól. Az elején régebbi, aztán modern dalok vannak, a legvégére pedig bekerült néhány szárd különlegesség is. Ha bárkinek van valami kérdése a témával kapcsolatban, írjon bátran kommentet vagy üzenetet, megpróbálok válaszolni, és persze ne felejtsetek el a mixtape után szavazni sem.
