Kellemetlen vendégek, kellemes meglepetések

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Az izomlázat másnap reggelre mintha elfújták volna. Cserébe arra leszek figyelmes, hogy mindkét talpamon olyan vízhólyagok nőttek - a balra négy, a jobbra három - mintha fizettem volna értük, pedig emlékeim szerint ilyen előző este nem történt. Indulás előtt még fürdünk egyet, mivel az útiterv szerint bármilyen erre alkalmas víz legközelebb Poroszlón várható. Lehet, hogy a Sex Action fénykorában hetekig kibírta tisztálkodás nélkül, de amikor negyven fok melegben gyakorlatilag mindenhez odaragadsz a kosztól, az még a legkeményebb dirty rockerek számára is kihívásként jelentkezhet.

Nem ecsetelem most azt, hogyan igyekeztem eliminálni váratlan vendégeimet egy varrótű segítségével, legyen elég annyi, hogy a délelőtt már a hejőkeresztúri határban ér minket. Ahogy magunk mögött hagyjuk a betonozott utakat, egyre inkább hatalmába kerít az a típusú szabadságélmény, amiért részben az egész túrát kitaláltuk. Órákon keresztül haladunk a földek mellett, minduntalan rácsodálkozva az élővilágra. A pár héttel ezelőtti
fészekőrző tábornak köszönhetően néhány madárfajt már messziről is felismerek, a földúton keresztülugráló, megriasztott őzek meg mindig hatalmas élményt jelentenek, pláne ha húsz méternél is közelebb vannak.

Ahogy arról lehetett mostanában hallani, a békebeli kék közkutakat egyre több helységben számolják fel. Ez a lehető legrosszabb hír azoknak, akik nyár közepén veszik nyakukba a pusztát, mivel bármilyen lakott területen ez az első dolog, amit az ember legszívesebben lát. Nincs ez másképp Emődön sem, ahol kutat ugyan találunk egy kilométer után, de víz nem jön belőle, talán azért, mert a kart valószínűleg már évek óta leszedték róla. Nincs mit tenni, betérünk az első szimpatikus vendéglátóipari egységbe, ahol aztán el is töltünk pár órát, áramutánpótlás, meg némi étel és ital vételezése céljából.

Az Oázis vendéglőt onnan lehet felismerni, hogy a cégtábláján, ki tudja milyen megfontolásból egy tükörtojásba applikált pálmafa látható. Bár az embléma Fábry Sándor Dizájn Centerébe kívánkozik, a hely maga teljesen rendben van: elfogadható áron finom pizzát ehetünk, és a rokonszenves pincérhölgy még akkor sem húzza el a száját, amikor kapásból rárabolunk három konnektorra. Kapunk útbaigazítást is, mondván, az az út is jó, amit a mi térképünk jelez, de jobban járunk, ha inkább a benzinkút utáni földút felé rövidítünk Csincse felé,
végig egyenesen, el sem lehet téveszteni.

Nem is lehetett. Viszont ahogy az idő halad, újdonsült barátaim egyre agresszívebben hívják fel magukra a figyelmet, amivel párhuzamosan az eleve húszkilós hátizsák is egyre nehezebbnek tűnik. Nem baj, kemény idők, de álljuk, mondom magamban, és igyekszem nem tudomásul venni az érzést.

Csincsére beérve arra leszünk figyelmesek, hogy egy furgonból valaki méreget minket. Már pereg is a fejemben a nyolcvanas évekbeli, B-kategóriás akciófilmek visszatérő, "nem szeretjük errefelé az idegeneket"-jelenete, de aztán annál kedvesebben fogadnak minket a helyiek. Mint kiderül, a furgon sofőrje maga a polgármester, aki egyébként a bükkábrányi lignitbányánál folyó régészeti feltárások vezetője. Kis közösség vagyunk, szeretjük tudni, ki érkezik hozzánk, mondja. Elmondjuk, erre aztán kapunk friss vizet, útbaigazítást, meg persze rengeteg jókívánságot az útra.

Bár úgy terveztük, hogy Nagyecséren, a szellemfaluban töltjük az éjszakát, odáig már nem jutunk el. Este fél nyolckor érünk Gelejre, a szomszédos faluba. A bolt már rég bezárt, de szerencsére a kocsma még természetesen nyitva van. Gyorsan összeismerkedünk Gyulával, aki épp aznap délután nyírta le az italbolt hátsó kertjében a füvet három nagyfröccsért, illetve Karcsival, aki Szigeti Ferenc vidékre szakadt hasonmása is lehetne. Ők egyből fel is ajánlják, hogy táborozzunk le ott. A bolt már ötkor nyit, nincs is hová sietni, úgyhogy megkérdezzük Marit, a kocsmárosnét, és tényleg minden további nélkül felállíthatjuk a sátrakat.

Természetesen ha már ott vagyunk, beszélgetünk is, kik vagyunk, mi járatban, bár a szót ők viszik, és a fröccsök számának növekedésével egyenes arányban egyre mókásabb történeteket hallhatunk, a napi láda sörrel működő cimborától kezdve a falu kikapós menyecskéjéig, aki állítólag még a sántakutyát sem hajtja el. Úgy pletykálnak, akár az egyszeri rockzenészek a Dürer kert pultjánál, mi meg vigyorogva hallgatjuk, és nagyokat nevetünk velük együtt.

Zenei vonatkozás most kultikus rock 'n roll helyek hiányában nem lesz, inkább egy ide illő dallal zárjuk a beszámolót, újdonsült barátunk, Karcsi, és természetesen Szigeti Ferenc tiszteletére. Holnap tényleg a szellemfaluban tett látogatás hiteles krónikájával folytatjuk.