Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nem példa nélküli, de ritka jelenség, ha valaki túl a nyugdíjkorhatáron is jelentős sikereket ér el a zenei toplistákon. Glen Campbell, aki az 1960-as és 1970-es években az amerikai countryzene slágersztárja volt, június 9-én megjelent Adiós című búcsúalbumával az egyesült-királyságbeli albumtoplista harmadik helyén nyitott. A nyolcvanegy éves alkotó cédéje nem véletlenül utasította maga mögé több kortárs világsztár – például Katy Perry, Ed Sheeran, Drake, Ariana Grande – munkáját: az Adiós a country igazi klasszikus ékköve.
Amikor Glen Campbell 2011 júniusában bejelentette, hogy Alzheimer-kórt diagnosztizáltak nála, az amerikai countryszféra, annak milliós rajongótáborával, napokig letaglózva állt a hír előtt. Campbell eztán a következő évbe nyúló búcsúturnét tartott, majd egy nashville-i stúdióba vonult, hogy három hónap leforgása alatt elkészítse pályafutása utolsó munkáját. Az Adiós így vált harminchét percbe sűrített fájdalommá és emlékezésé. A messzemenőkig tudatosan felépített albumon egy teljes élet képe bomlik ki: a dalok többsége olyan, amelyet Campbell már régóta szeretett volna elénekelni, de amelyet ezidáig nem rögzített.
A nyitódal, az Everybody's Talkin' című folk-örömzene Campbell tolmácsolásában máshogy szép, mint ahogyan Harry Nilsson emlékezetessé tette az 1970-es év Oscar-favoritja, az Éjféli cowboy című film zenéjeként. Hangja egyszer sem bicsaklik meg, elnyűttnek, fáradtnak sem tűnik, viszont mélyről, a rétegek közötti területről előtör az öregség búgása. Ugyanez érződik az Arkansas Farmboy című bluegrass-country dalon, amelyet Carl Jackson, a zenész bendzsójátékosa, az album egyik producere (a művész feleségével és gyermekeivel közösen ő gondozta a hanganyagot) írt a ’70-es évek végén, miután Campbell elmesélte neki, hogy a déli államból származó nagyapja hogyan tanította meg arra, hogy egy ósdi gitáron elpengesse az In The Pines-t. Jóval több ez, mint egyszerű emlékezés a múltra. Szalutálás az elmúltnak, tisztelgés a vidéki életforma előtt, ugyanakkor a szív mély érzéseiből fakadó, hideglelősen őszinte zenemű. Az egyszerű stílus, a gitár és hegedű finom csengése és a dal komplex üzenete között éles kontraszt feszül, éppen ettől olyan egyedi.
Az ehhez hasonló balladisztikus szerzeményeket néhány vidámabb hangvételű dal kíséri, bár azokból – például Loretta Lynn tavalyi, jórészt végig pörgős albumaival ellentétben – sajnos meglepően kevés akad. Ilyen a Funny How Time Slips Away, amelyben a szerző, az egyébként szintén country-sztár Willie Nelson hangja is felcsendül. A két idős, de vitalitásából csak jelképes mennyiséget engedő énekes szépen kiegészítik egymást. Nelson mindaddig vár, hogy belépjen, míg eltelik majdnem egy perc. Onnantól kezdve viszont különleges, finom beszéddé alakítják a dalt, amelynek egy-egy sorát az eredetitől eltérő jelentésrétegbe tolja az Alzheimer-kór. Egyébként az albumon, amely tizenkét dalt tartalmaz, Willie Nelson mellett Vince Gill countyénekes, valamint Campbell nyolc gyerekéből három is közreműködött: a háttérben vokáloznak.
Glen Campbell búcsúlemezére az album címével megegyező dal teszi fel a koronát. Jimmy Webb szomorkás melódiája pontosan olyan, amit elvárunk a beteg alkotótól: őszinte és szemérmes, de csak annyira, amennyire annak kell lennie. Éppen ezért ez az utolsó dal. Ez az ötvennyolcadik stúdióalbum záróakkordja, ez reteszeli le a zenével életvitelszerűen töltött ötvenöt évet. 4/5
Kritika: Mészáros Márton
