Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Hatalmas és nagyon profi bulit csinált szombat este a Szigeten Macklemore, de mégse a legjobbat, mert a Crystal Fighters az elképesztő hangulat mellett még jó zenét is játszott, és nem is volt annyira mesterkélt. Iggy Azalea viszont olyan lelketlen haknit nyomott, amilyet azért ritkán látni, és még a fenekét se mutatta meg senkinek. Aztán voltunk még nagyon jó, de borzalmas hangosítású Bad Religion-koncerten is, és The Courteeners-en is, amiben a legjobb az volt, hogy a végén egy számig újra tinédzsernek érezhettük magunkat. Sziget, szombat, koncertek.
Fotók: Iggy Azalea és Maclemore - Juhász Dorottya; The Courteeners, Bad Religion és Crystal Fighters - Kozmári Attila
A nagyszínpadon Rita Orát helyettesítő Iggy Azalea szó szerint a semmiből ugrott be az angol énekesnő helyett, mert annyira nincs most turnén, hogy összesen két koncert szerepel a naptárában, egy amerikai két hét múlva, és egy moszkvai októberben. Ennek megfelelően a rapper pont úgy nézett ki a színpadon, mint akit a nyaralása közepén rángattak fel rá, és olyan magasról szart arra, hogy neki itt most elvileg pár tízezer embert szórakoztatnia kellene, hogy ezzel gyakorlatilag új szintre emelte a hakni fogalmát.
A számok felét eleve ülve rappelte el, az énekrészek mind-mind playbackről mentek, mondjuk azokat a legtöbb dalához már a stúdióban sem ő énekelte fel. De olyan is volt, hogy egy drop után következő, a közönséget elvileg megőrjíteni akaró kiállás alatt ő hátul támasztotta az egyik hangládát, miközben a táncosai próbálták elöl menteni a helyzetet. Egyébként Azalea alapvetően elég magas csaj, de tök vicces, hogy erre még rá is játszott azzal, hogy nagyon pici táncoslányokkal vette magát körül, így a csípője kb. az ő melltartójukkal volt egy vonalban, és úgy nézett ki közöttük, mint egy felegyenesedett parókás dinoszaurusz. Ja, és bár azért erre simán lehetett volna számítani, a koncerten semmi szexi esemény nem volt, a rapper még a fenekét is olyan unottan paskolta, hogy rossz volt nézni. Ez a hozzáállás pedig átragadt a közönségre is, az emberek egy idő után már akkor sem voltak hajlandók tapsolni, amikor egy számon belül már másodszor kérték őket a színpadról, és a koncert teljes érdektelenségbe fulladt, amin a bruttó ötven perc legvégére hagyott Fancy sem tudott segíteni. (m.adi)
Akárhogy kerestem, nem találtam infót arról, hogy fellépett-e már a Courteeners korábban a Szigeten, és nem is emlékszem ilyesmire, úgyhogy azt hiszem, először járt a manchesteri zenekar a fesztiválon. Azt mondjuk nem lehet mondani, hogy mostanra vált aktuálissá meghívni őket, legnépszerűbb albumuk, a St. Jude ugyanis 2008-ban jelent meg. Persze mindig kell indie rock is a Szigetre, hogy a tíz évvel ezelőtt a Gumipop bulikon, vagy azok külföldi megfelelőjén csajozni próbáló, ma már leginkább az egyetemi éveik elmúlásán kesergő késő-huszonéveseknek is legyen valami igazán vonzó a fesztiválon, és ennek a célnak abszolút megfelelt a Courteeners. Egész jó koncertet adtak, a közönség is tök jól érezte magát, ráadásul lehet, hogy hozzászoktam már a nagyszínpad hangerejéhez, de itt most úgy éreztem, hogy bármelyik percben kiszakadhat a dobhártyám. Ez viszont igazából egyáltalán nem számít, mert egyetlen dologról szólt ez a koncert a közönség kilencven százalékának, aki nem volt a zenekar rajongója. Arról, hogy mikor jön a Not Nineteen Forever, amire újra úgy lehet ugrálni és bulizni, mintha még mindig tizenkilenc éves lenne az ember. (m.adi)
A Bad Religion szigetes koncertjeiről egy paradoxont immár kész tényként kezelhetünk: annak ellenére is hibátlanok, hogy ótvarul szólnak. Ez alól pedig a szombati parti sem volt kivétel, a hangmérnök ezúttal is megkapta fülén keresztül a maga forró ólom dózisát. (Ám lehet, hogy a szar hangzás csupán az A38 sátor védjegye.) Ezek az ötvenes faszik – pontosabban dr. Graffin és a koncertfóbiás fotelpunk, Brett Gurewitz – azonban túl jó dalszerzők ahhoz, hogy holmi kásás gitár romba döntse az összhatást. Ez olyan setlist mellett, mint melyben Atomic Garden, Stranger Than Fiction, Modern Man, Agaist The Grain-kaliberű alapvetések kapnak helyet, szimplán képtelenség. (Sőt, a méltatlanul mellőzött Streets Of Americát is előkapták a sublót aljából.) Akárcsak az, hogy egy életképes koncertlátogató mindezt mozdulatlanul hallgassa végig, kiváltképp, ha Graffinék az American Jesus-szal nyitnak. A jó prof külsőre továbbra sem a fiatalosság státuszszimbóluma, sőt, továbbra is joggal hiányolhattuk mellőle rajzfilmbéli kollégáit, Csőrmestert és Ursulát. A koncertteljesítményen azonban nyoma sem volt az évgyűrűknek, sem a megváltozott felállásnak. Brooks Wackerman talán némileg látványosabban dobolt, mint a Snotból leakasztott Jamie Miller, az Ambrus Attila-pólós Greg Hetson pedig egy fokkal szimpatikusabb volt, mint a vigyorbajnok Mike Dimkich, azonban ennél komolyabb kritika nem érheti a zenekart. A We’re Only Gonna Die alatt Téglás Zoltán veresegyházi lakos is megjelent a színpadon, a tökéletes performansz pedig a Fuck Armageddonnal ért véget. Minden hétre Bad Religion-koncertet, de évente egyszer legalább! (nausea)
Macklemore az éneklés mellett még mindig szeret beszélni a koncertjei alatt. A baj csak annyi, hogy ráadásul sokat. Már 2014-ben is, amikor azért sokkal aktuálisabb előadónak számított se volt ez másképp a Szigeten, ám így, három év után szinte ugyanazt a koncertet látni kicsit felébreszti a gyanút, hogy a sok beszéd a „nincs sok új jó számom” probléma elkendőzésére szolgál. Ettől függetlenül teljesen profi volt a show, és nagyon amerikai, ahogy maga Macklemore is. A koncert egyik fénypontja kétség kívül az volt, amikor Mets-pólójában a hazafias öntudattól vezérelve a közönséggel az FDT (Fuck Donald Trump) refrénjét skandáltatva elküldte az új amerikai elnököt … messzire.
Igazából az az érdekes Macklemore-ban, hogy hiába nem rajong az ember a mainstream popért - ami rappelés ide, vagy oda, de azért az az ő helye - mégis, átszellemülten tud rá a Nagyszínpad előtti tömegnyomorban is bulizni, főleg, amikor olyan slágerek bukkannak fel a szövegtengerek között, mint a Thrift Shop, a Can’t Hold Us, az And We Danced, vagy a legtöbb dal zenei alapját szolgáltató Ryan Lewis-sal közösen is énekelt Downtown. Csak tényleg kár, hogy az utolsó példától eltekintve ugyanezek voltak három éve is a biztonsági slágerek. (Tina)
A Crystal Fightersről nem lehet mást mondani, minthogy ők a fesztiválok jolly jokerei. A koncertjeiket teljesen átitatja a hippi peace&love&dance életérzés és egy instant másfél órás boldogsággal ajándékozták meg most is azokat, akik szombat éjfél körül még befértek az A38 sátrába. A baszk gyökerekből táplálkozó angliai elektro-folk csapat titka, hogy bár már hatodik alkalommal jártak Magyarországon, mindig képesek a közönséget képletesen szólva a saját csillámporukkal behinteni – amiből egyébként szó szerint sincs hiány az idei Szigeten –, és elvarázsolni őket a szürreális, de nagyon is boldog világukba, ahol mindenki szabad. Ami mondjuk nem is olyan meglepő, hiszen a zenekar énekese, Sebastian Pringle is úgy nézett ki, mintha az elmúlt egy órában a létező összes kábítószert a magáévá tette volna és épp Csodaország kapuján kopogtatna. A koncert alatt is indián tolldíszben és ruházatban feszített és ugrált még a saját közönsége leglelkesebbjeit is lekörözve. A tombolás végig kitartott, legerősebben talán az olyan számok alatt volt, mint a Follow, az I Love London-ba még a föld is beleremegett, de a You and I se maradhatott ki, és ezek mellett még tizennégy másik szám is szerepelt a setlisten, mégis, mintha csak alig tíz perc alatt telt volna el az a másfél óra. (Tina)
