Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Counterpart egy sci-fivel kevert kémtörténet, ami lassan csordogál, sok csavart tartogat és a Whiplashből széles körben is megismert J.K. Simmons eszméletlen alakítást nyújt benne.
A Starz sorozata nemrégen ért véget a 10. résszel, de már készül is a második évad ehhez a modernkori hidegháborúban játszódó thrillerhez a fiktív Berlinben. A sci-fi elemekből ne számítsunk sokra, az csak az alapötlet elborultságához szükséges, ugyanis valamikor a ’70-es években a világ lemásolódott és véletlenül kettő lett belőle. Az átjárást a két világ közt egy dimenziókapu biztosítja, amit azonban mindkét fél titokban tart és pár kormányemberen, illetve katonán kívül, senki nem tud a létezéséről. Mivel a két univerzum egymás tükörképe, ezért mindkét világban létezik mindenkinek egy hasonmása, viszont az elmúlt évtizedekben mégis mindkettő máshogy fejlődött mind társadalmilag, környezetileg, politikailag és filozófiailag is. A két univerzum békés diplomáciai kapcsolatot tart fenn egymás közt és az egyes személyek átjárása is csak a legindokoltabb esetben lehetséges, szigorú feltételek közt. Ebben a kormányépületben dolgozik a J.K. Simmons alakított karakter is, aki egy szürke senki tulajdonképpen és banálisnak tűnő irodai munkát végez egy olyan helyen, amiről azt sem tudja micsoda. A kocka akkor fordul nagyot, amikor egyik nap megjelenik a világában a túloldalról a képmása, aki külsőre természetesen ugyanolyan, személyiségét tekintve viszont az abszolút ellentéte főszereplőnknek. Innen jön a bonyodalom, ugyanis a két világ békéje megingani látszik és úgy néz ki egyre többen szereznek tudomást az átjáróról. A rend fenntartásához össze kell fogni és ki kell deríteni kik a besúgok, le kell leplezni a titkos-ügynököket és mind a két sértett félnek a közreműködésére szükség van ehhez, azonban mint a kémfilmekben általában lenni szokott, nem mindig egyértelmű, hogy ki melyik oldalon áll.
A Counterpart nagyon lassú mederben folyik, szinte még az első rész sem volt elég rá, hogy felvázolják az alapkoncepciót és az első igazán ütős csavar is a sorozat közepe felé borul virágba, addig csak óvatosan derülnek ki dolgok és valójában nem is nagyon történik semmi. Már csak a tempója miatt is rétegsorozat, amiben a történet okosan van felépítve, de nem hangoskodik, annál nagyobb hangsúlyt kap a karakterépítés és a politikai hierarchia bemutatása. A sorozat nem rágja a szánkba, és elsőre le sem esik egyértelműen a korelhelyezés miatt, hogy ez tulajdonképpen egy NDK-NSZK kópia, de ezt csak olyan apró utalásokból sejtjük, mint az átcsempészett áruk az egyik univerzumból a másikba, illetve a politika bemutatásából. A Suszter, Szabó, Baka, Kém sokaknak beugrik a sorozatról, de inkább csak azért, mert ugyanaz a zsáner. Amit még nagyon jól ötvöztek benne, az a szocreálság és a modernség összeolvadása a díszletekben. Elsőre megtévesztő, hogy milyen korban járhatunk, hiszen vannak okostelefonok, de a hivatalokban még simán csattog az írógép és az öltözködés is borzasztóan minimalista, évtizedekkel ezelőtti divatra utal.
Az egyik legnagyobb találmánya a sorozatnak, hogy pár főbb karakternek bemutatja az alteregóját is, ami akarva akaratlanul is elgondolkoztatja a nézőt, hogy milyen lenne, ha vele történne ez meg és vajon milyen személyisége lenne önmagának egy másik univerzumban. J.K. Simmons volt majdnem az egyetlen, akinek több jelenete is volt, amiben saját magával beszélgetett és mesterien játszotta ezt el. Egyetlen mozdulatából is kitalálhattuk, hogy éppen melyik énjével van dolgunk és végre nem csak valami olcsó mellékszerepben láthattuk, hanem pont olyan komolyban, ami ehhez a színészhez illik. Mellette még Harry Lloyd (a Trónok harcából Daenerys Targaryen tesója) volt, akinek gyönyörűen ívelt a karaktere és ezt a színész kellő finomsággal adta elő, pedig elsőre nem is gondoltuk volna.
A Counterpart másik jellemzője, hogy a precízen kidolgozott történet mellé sok személyes drámát kapunk, amiben mindenkinek hagynak időt arra, hogy ezt feldolgozza és cselekedjen, ami nagyban elviszi a játékidőt. Nincs ezzel baj, hiszen így sokkal jobban is lehet izgulni ezekért a szereplőkért a cselekményben. Nem egy könnyed darab a sorozat, mert iszonyatosan komolyan veszik mind a szereplők, mind a készítők a munkát és minőségi is lett a végeredmény, de befogadni csak azok fogják tudni, akik kifejezetten szeretik az ilyen típusú kémdrámákat.
