Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A múlton való kesergés egyik alapvető része, hogy az ember felemlegeti, hogy például mennyivel jobb zenék születtek, és bárcsak ott lehetett volna igazán közel mondjuk a Revolver, a Number of the Beast, a Reign in Blood vagy a London Calling születésénél. A múlton való kesergés nekem mostanában egyébként is hobbim, egy egész cikket szenteltem a stadionrockzene szép lassú szomorú kimúlásának, utána még egy Rolling Stones-koncerten is keseregtem kicsit belül a gitárzene mai állapotáról, a lemezkritika műfaját pedig évek óta kerülöm, hiszen még csak igazán érdekes lemezeket is csak ritkán sodor elém az élet, azt a pár használhatót meg sokkal gyorsabb megkeresni Spotifyon, mint elolvasni róla az én vagy egy másik unatkozó hülye írását. A nagy bölcselkedésben pedig majdnem észre se vettem, hogy 2018-ban a poszt-black metálban utazó amerikai Deafheaven kiadott egy lemezt, amiről végre érdemes beszélgetni.
A negyedik lemezénél tartó zenekar júliusban jelentette meg az Ordinary Corrupt Human Love-ot, ami a még valamennyire mérvadónak számító nemzetközi sajtó visszajelzései alapján végleg eltörölheti a black metál kitaszítottságát az úgynevezett értelmiségi zenék közül. Ironikus módon épp egy olyan lemezzel sikerült, ami már csak nagyon messziről emlékeztet arra, amit a Mayhem vagy a Burzum csinált. Amikor elkezdődik a zongorával dúsított You Without Me, már törölhetjük is még az eddigi ismereteinket az amúgy eddig is rettentően intim hangulatú zenekarról: nem hogy sátán nincs itt sehol, de még blastbeat sem (utóbbira a második dalig kell válni), van helyette viszont olyan gitárszóló, ami Euronymous munkássága helyett a Queent, de még keményebb esetben annál is nagyobb szörnyűséget, a Dream Theatert idézi. Szerencsére pont addig, amíg nem válik zavaróvá. Bár később azért valamit súlyosodik az album, George Clark konzervatív károgása alatt többször is ugrándozik a zenekar az idegesítő giccsparádé és a könnyfakasztó dráma közt meghúzódó határvonal két oldalán.
A Deafheaven ezzel a lemezzel tulajdonképpen magát definiálja, de egyszerre ad új jelentést a szépnek is: az Ordinari Corrupt Human Love nagy része nem lehetne szép, hiszen túlvezérelt gitárokat pengetnek, miközben valaki veri a dobokat egy károgásra, de mégis olyan természetességgel viszi el a hallgatót, mint egy ambientlemez, amin kivételesen dalok is vannak. Ebben óriási szerepe van Kerry McCoy gitárosnak, aki ha kell, nem szégyell az öreguras szólózgatásba sem belemenni a hatás kedvéért, és nagyrészt neki köszönhető, hogy bár a Deafheaven minden elemét hallottuk már valahol máshol, ez így együtt olyan frissnek hat, amire már nagyon rég nem volt példa a metálban.
Az egyediséghez nagyon erősen hozzájárul, hogy lebontottak egy olyan falat, amit a metálzenekarok csak nagyon ritkán szoktak, az egész alapjául szolgáló black metalban meg pláne nem nagyon történt ilyen: a stílushoz kötelezőnek gondolt színpadias távolságtartás helyett személyességet kapunk, templomok, világok és hasonlók elpusztulása helyett az emberi kapcsolatok véget éréséről van szó. Sokszor már zavarbaejtő, mennyire barátságos ez az egész annak ellenére, hogy ezek a zenészek itt össze-vissza hangoskodnak.
Hogy hosszú távon mennyire tűnik majd fontos zenekarnak a Deafheaven, még nem eldöntött, de jól mutatja helyzetüket felemás megítélésük is: indie körökben túl morcosnak számít ez a visongás, a metálosok egy része képtelen kibékülni a mítoszok teljes levetkőzésével és a legkevésbé sem true körítéssel. Vitázni lehet ilyeneken, de az biztos, hogy itt egy zenekar, aminek saját univerzuma van, aminek most egy olyan napfényes oldalát mutatták meg, aminek az alkoholproblémákkal súlyosbított előzmények miatt még a létezését se feltételezte senki. Stadionokat valószínűleg nem fognak megtölteni ezzel sem, de nagyon jó, hogy még 2018-ra is jutott egy olyan metálzenekar, aminek a hallgatásával meghatározhatjuk saját magunkat is.
