Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A nosztalgiázáshoz alapvetően két ember kell: aki nosztalgiázik, és aki mindezt rohadtul unja. Sajnos az Ugly Kid Joe nem az a zenekar, ahol elsunnyogható a könnyes visszaemlékezés. A mai tabletjugendnek már fogalma sincs róla, milyen érzés volt belefulladni az MTV előtt a Boyz II Men, a Charles And Eddie és az All 4 One több óra alatt megtermelt nyálába annak reményében, hogy a délutáni műsorsávban valamiféle torzgitáros zenei élmény részesévé válhassunk. Ez pedig többnyire kimerült a Bon Joviban, a Guns N’ Rosesban, a Green Jellyben és az Ugly Kid Joe-ban. És miközben ez utóbbi a metálszíntéren masszív közutálatnak örvendett amiért betört a mainstreambe, az az apróság senkit nem érdekelt, hogy voltaképpen kurva jó dalokat ír. (Az pedig még kevésbé, hogy magáénak tudhatja a korszak egyik legfaszább frontemberét.) És bár leginkább a Menace To Sobriety titulálható a tökéletes Ugly Kid Joe-lemeznek, a 35-40-es korosztály vasárnap este tucatjával passzolta le a gyerekeket a fateréknak, csak hogy élőben hallhassa a 25 éves America's Least Wanted szerzeményeit. És ahogy a jelenlévők túlnyomó többsége, az UKJ tagjai is csak nyomokban emlékeztettek negyed évszázaddal előtti énjükre. Zac Morrist leszámítva már mindannyian megszabadultak a hínárhajtól, a dobos frizurája pedig leginkább a Klaus Meine Buszsofőr Egyesület tagságát idézte. Cordell Crockett bőgős még oldalra csapott baseballsapkájában is hasonló sztáralkat benyomását keltette, mint a Baross utcai okmányiroda biztonsági őre.