Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A nosztalgiázáshoz alapvetően két ember kell: aki nosztalgiázik, és aki mindezt rohadtul unja. Sajnos az Ugly Kid Joe nem az a zenekar, ahol elsunnyogható a könnyes visszaemlékezés. A mai tabletjugendnek már fogalma sincs róla, milyen érzés volt belefulladni az MTV előtt a Boyz II Men, a Charles And Eddie és az All 4 One több óra alatt megtermelt nyálába annak reményében, hogy a délutáni műsorsávban valamiféle torzgitáros zenei élmény részesévé válhassunk. Ez pedig többnyire kimerült a Bon Joviban, a Guns N’ Rosesban, a Green Jellyben és az Ugly Kid Joe-ban. És miközben ez utóbbi a metálszíntéren masszív közutálatnak örvendett amiért betört a mainstreambe, az az apróság senkit nem érdekelt, hogy voltaképpen kurva jó dalokat ír. (Az pedig még kevésbé, hogy magáénak tudhatja a korszak egyik legfaszább frontemberét.) És bár leginkább a Menace To Sobriety titulálható a tökéletes Ugly Kid Joe-lemeznek, a 35-40-es korosztály vasárnap este tucatjával passzolta le a gyerekeket a fateréknak, csak hogy élőben hallhassa a 25 éves America's Least Wanted szerzeményeit. És ahogy a jelenlévők túlnyomó többsége, az UKJ tagjai is csak nyomokban emlékeztettek negyed évszázaddal előtti énjükre. Zac Morrist leszámítva már mindannyian megszabadultak a hínárhajtól, a dobos frizurája pedig leginkább a Klaus Meine Buszsofőr Egyesület tagságát idézte. Cordell Crockett bőgős még oldalra csapott baseballsapkájában is hasonló sztáralkat benyomását keltette, mint a Baross utcai okmányiroda biztonsági őre.
A formaldehides tartósítás jeleit egyedül Whitfield Crane-en lehetett felfedezni, de mindezt aligha róhatjuk fel negatívumként azok után, hogy a zenekar színpadi teljesítményével – szerény túlzással - újradefiniálta a rock’n’roll fogalmát. Ez a másfél óra csak abban különbözött egy haveri kör házibulival egybekötött nyilvános próbájától, hogy hibátlanul szólt, a tagok pedig az ötödik sörük után sem ejtettek meg akelás manírokat. (Mert, hogy a színpadon több dobozos Soporonit vedeltek meg, mint az alsóörsi motoros találkozó törzsközönsége.) Hogy Whitfield nem az oxigénmaszkból szipákoló, okostelefonokon hisztiző férfiklimaxos rocksztár prototípusa, az az első pillanattól fogva nyilvánvaló volt. Amellett, hogy végig haverkodott az egybegyűltekkel, elmondta: rohadtul nem zavarja, ha a fotósok egész koncert alatt az árokban kattingatnak, sőt, a szerencsésebbeket a színpadra is felrángatta. Eközben pedig az évfordulós lemez szerzeményei mellett olyan alapvetések is előkerültek, mint a Jesus Rode A Harley Davidson, C.U.S.T. a Milkman’s Son vagy a kellemesen radírozó Devil’s Paradise. Közben pedig belefért egy kis AC/DC-idézgetés, a Mr. Recordman Klaus Eichstadt énekével, és persze az Ace Of Spades is. Az évfordulós szerzemények közül talán a So Damn Cool volt a legnagyobb, melynek jogdíjaiért az Alice In Chains 25 év elteltével sem jelentkezett. A show pedig mi mással is zárulhatott volna, mint azzal a dallal, melynek kedvéért anno férfi létünkre is bevállaltuk az I Swear és az End Of The Road okozta menstruációs görcsöket. Ezzel a koncerttel pedig az Ugly Kid Joe maradéktalanul meghálálta egykori önfeláldozásunkat.
