Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nem igazán örülök, hogy ezt kell írnom, de az a helyzet, hogy nagyon jó volt Macklemore koncertje. Igen, ripacs volt. Igen, a zene meg sokszor kifejezetten lakossági. Igen, amikor éppen nem ment valamelyik szám, akkor az esetek felében totálisan kamu szövegeket mondott a Szigeten már harmadszor koncertező rapper. Például, hogy ez a fesztivál és ez a közönség a legjobb, de ilyet mondjuk mond más előadó is, ez még nem vészes. Az viszont, hogy az utolsó száma előtt bejelenti, hogy normális esetben most bemenne a backstage-be, de annyira fasza közönség vagyunk, hogy csak nekünk még eljátszik egy számot (ami, mit ad isten, az egyik leghíresebb dala, a Glorius volt, ami persze a setlist.fm-en ott figyel minden koncert végén), már tényleg halál felesleges hazugság. Miért kell minket hülyének nézni? (Képek: Rockstar Photographers)
Emellett viszont el kell ismernem azt is, hogy Macklemore mindent beletett ebbe a koncertbe, ami benne volt. És nem csak benne, hanem még vagy tíz másik emberben is, akik mind azon dolgoztak a színpadon, hogy a közönség jól érezze magát. Akkor igazán szembetűnő a dolog, ha összehasonlítjuk Martin Garrix egy nappal korábbi fellépésével. Akkor egy ember állt a színpadon, néha bemondta, hogy everybody fucking jump, azon kívül pedig ment a parasztvakítás tűzzel, konfettivel, halál repetitíven, iszonyat gagyin. Ehhez képest Macklemore egy megkoreografált, az utolsó kis részletig is kidolgozott, profi műsort hozott, amibe még a tőle megszokott társadalmi témájú átkötések is belefértek Trumptól a család fontosságáig. Nagyjából ilyen az, ha valaki előadóművész, na. Lehet nem szeretni a dalait, ki lehet akadni az ordas kamu közönséghergelésén, de nem lehet elvitatni tőle, hogy jogosan volt oda érte az idei Sziget egyik legnagyobb közönsége.
Ha Macklemore-nál a Sziget egyik legnagyobb közönségéről beszéltem, a Nationalnél nyugodtan a nagyszínpad egyik legkisebbjét lehet emlegetni. Sőt, igazából én headlineren, pláne szombat este még sosem láttam ennyire kevés embert, mint tegnap. Ez mondjuk talán kisebb meglepetés, mint az, hogy a Magyarországon nem kifejezetten népszerű amerikai zenekar megkapta ezt a sávot. Bátor döntés volt a szervezők részéről, és aki elment a koncertre, az hálás is lehetett nekik érte.
A koncert ugyanis egészen kiváló volt. A zenekar fájdalmasan szép és mély számai remekül működtek a sötétben és ebben a meghittebb méretű tömegben. Matt Berninger énekes pedig fantasztikus volt: élőben is lemezminőségű, pont ugyanolyan bársonyos hangja és a karizmája az első pillanattól fogva betöltötte a színpadot. Meg a környékét is, vagy ötször lement a közönségbe, a színpad mindkét oldalán végig járta az árkot, mindenkivel pacsizott, szám közben dedikált, a koncert közepe felé a Day I Die-t gyakorlatilag végig az emberek nyakában állva énekelte el. Arra számítottam, hogy ezek a borongós dalok másfél órán keresztül már unalmasak lesznek, de egyáltalán nem volt így, a National megmutatta, hogy közönségméret ide vagy oda, abszolút megérdemlik, hogy headlinerek legyenek egy nagyfesztiválon. (má)
Volt még
A szombati hangulat a Global Village színpadon a táncház utáni első koncerttel el is lett csípve rendesen – mármint a Bolond Lélek (eredeti nevükön: Aälma Dili), ez a Párizs külvárosában verbuválódott banda minden ízében arra találódott ki, hogy megszüntesse a rosszkedvet a világon. De legalábbis az adott környéken. Ez persze erőltetettnek is tűnhet, de (dupla csavarral élve) a vadkeleti westernben utazó kvartett franciás szószba mártott macedón, albán és görög cigányzenéjét úgy tudta színpad- és küzdőtérképesre hangolni, ahogy csak kevesen – tőlük ez a harsány lendület valahogyan természetes és felvidító. A felvezető pörgést követően az énekes-prímás le is szaladt a közönség közé és különböző kínálkozó vállakra rakva a hegedűjét hozta a virtuóz-muzsikus figuráját, miközben a banda természetesen szintén turbófokozatra kapcsolt. Egyébként szimmetrikus a színpadképük, hátul a nagybőgős és a gitáros (aki elsősorban ritmusgitáros) helyezkedik el a dobemelvényen, elől pedig a két prímás, akik persze énekesek is, és egyikük gyakran a kontrás szerepét is betölti. A Bolond Lélek dalait hallgatva a megosztókon, arra a kissé téves következtetésre juthatunk, hogy formailag hasonló dalokból áll a repertoárjuk, mint a többi dalközpontú bandának, de nem így van; náluk az ének és a daljelleg néhány slágertől eltekintve nem igazodik a klasszikus verze-refrén váltakoztatáshoz, sokkal inkább a hangulati felfokozás a lényegük, és az ének is ennek az egyik fontos eleme: táncra és közösségi bulira buzdít, a félhalottakat is igyekszik valahogy feltámasztani. Meg kell hagyni, igen jól csinálják a színpadi showt, nyilvánvalóan jól begyakorolt, de keresetlennek ható gesztusaiknak nehéz ellenállni, illetve a magamfajta szemlélődő típusoknak pedig remek mozizást biztosít.
A Violons Barbares pedig mindazt megtestesíti, amiért érdemes ilyesféle zenékre figyelni és világzenei színpadokat látogatni. Pontosítás végett: ez azt jelenti, hogy adott ebben a két hegedűst és egy dobost magában foglaló trióban három virtuóz muzsikus: Dandarvaanchig Enkhjargal mongolszármazású énekes lófej-hegedűvel, Dimitar Gougov gadulkával, és Fabien Guyot dobos, akik zenéjük különböző elemeit nem csak úgy túrták ki ad hoc, vagy a trendeknek megfelelően dekázták ki a siker reményében, hanem láthatóan tudatosan rakták össze, és hatalmas munkát fektettek bele. Ez az egyik legszembetűnőbb sajátságuk, a bonyolult dalszerkezetek végtelenül precíz begyakorlása; hosszú, komplex szerzeményeik telve vannak váltásokkal, kiállásokkal, így a másik sarkalatos pont pedig ennek az előzménye: minden beforgatott ötlet, hangzás, zenei téma és hangszeres megszólalás lenyűgöző kreativitással van kitalálva és megalkotva, aztán persze utána a zene egészébe beforgatva. Zeneileg a puszták hangulatát éppúgy megidézik, mint a balkáni cigány-virtust és még ki tudja mi mindent, amiknek a felfejtése végül is a hallgatóra van bízva; mert ez a dinamikus, sodró lendületű etno-rock éppannyira humoros is, mint mélységes önfelfedezés. És ez kérem a művészet lényege, ami itt csúcsra van járatva: egyszerre szórakoztat magas fokon és késztet belső utazásra. Ez a három fickó éppoly elegáns megjelenésű és kiállású, mint amennyire vállalja nyílt színen a benne feszülő összes érzelmet és emberi vonást. Bár a popzenétől gyakorlatilag fényévekre járunk, mégis kacérkodnak popelemekkel is, beidéznek rockhangzásokat full akusztikus hegedűjátékkal és dinamikus dobalapokkal, a végén például Hendrix szelleme konkrétan felsejlik egy Purple Haze parafrázissal. A mongol torokénekléssel Dandarvaanchig éppúgy perfektül bánik, mint a magasra hangolt popos dallamokkal, és a gadulkás sem rest szintén beszállni a torokéneklést kikerekíteni, miközben a dobos sem megszokott dobszerkót használ (felső-tamokként bongókat rakott, cinekként gongok és edények lógnak, és a nagydobot is oldalra tette, nem lábdobnak), gyakorlatilag nem hagyományos értelemben ütősözik és ritmizál a zene alá, hanem éppúgy muzsikál mint a többiek. Intenzív és ötletektől duzzadó játékát állandóan nézni kell, így végül is nehéz a figyelmet megosztani a zenészek között, mert mindegyikük egy külön univerzum. Mindeközben a zenekar összjátéka persze hibátlan, tényleg tanítani lehetne velük példálózva, hogyan is érdemes egy produkciót megírni, begyakorolni és előadni - olyan hangulat kerekedett a végére, hogy a ráadások is kitettek közel húsz percet, és még közel sem volt elég belőlük. Már jövőre vissza kéne hívni őket. (rm)
