Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Garth Ennis, a kiváló észak-ír képregényíró két fő támasza munkásságában - ahogy ezt jellemzően még a szócikkek is szóba hozzák az újságírókon kívül - a férfibarátság és a szuperhősök gyűlölete. Természetesen jóval szélesebb spektrumból merít, ráadásul harmadik pillérként a valláskritikát muszáj felhoznunk, hiszen elég csak tán leghíresebb alkotására, a Preacherre (Prédikátorra) gondolni. Az most eleve terítéken van, nemrég ment le a belőle készült sorozat harmadik, egyben záró évada, és idén a Kingpin kiadó belekezdett a teljes képregényszéria kötetenkénti megjelentetésébe. Ennis persze a nagy szuperhős gyűlöletét felülírva dolgozott a két legnagyobb kiadónak a DC-nek és a Marvelnek, és nemcsak a felnőtteknek szánt Vertigo és MAX címkékbe, de írt Pókember, Szellemlovas, Hulk és Thor történeteket is. Persze az igazán fontos munkái képregénytörténeti mérföldkövek: az említett Preacheren kívül a Hitman, a Dredd Bíró, a Megtorló, a The Boys, és jelen írásunk tárgya, a Hellblazer.
A John Constantine, Hellblazer – Káros szenvedélyek című kötet (Fumax, 2019) a Hellblazer sorozat 41-46. történeteit tartalmazza, ez egyben a teljes Dangerous Habits sztori, és onnan is ismerős lehet, hogy főleg ezen alapult a Keanu Reeves főszerelésével készült Constantine – A démonvadász című film. A karakter egyébként még a Mocsárlényben tűnt fel először és 1988-ban kapott saját sorozatot, amit az első években Jamie Delano jegyzett, majd 1991-től ’94-ig Garth Ennis vette át (az idők alatt olyan írók dolgoztak még rajta többek közt, mint Warren Ellis, Brian Azzarello, Neil Gaiman, és Grant Morrison). Ráadásul egészen máig fut a cím, pontosabban az újraindítását idén nyáron jelentették be. Természetesen rajzolók tekintetében is hosszú lenne a lista, és bár Steve Dillon nevével lett leginkább összekapcsolva (talán azért is, mert aztán Ennis vele hozta tető alá a Preachert), de jelen kötet alkotója William Simpson, akinek karcos és szálkás világa remek vizualitással járatja csúcsra az eleve nyers és kiúttalan atmoszférát.
Persze akik csak az említett filmet ismerik, némileg másra számíthatnak, a képregény ugyanis egészen más dimenziókban mozog: nincsenek klasszikus akciójelenetek, démonokkal való utcai harcok és külön nyomozós szál sem, van viszont mélységes alászállás a személyes pokolba, az önkárhoztatás kiúttal köreibe, van szembenézés főördögökkel, akiket Constantine előszeretettel, népmesei hősökhöz mérhető bátorsággal és ötletességgel szívat, és van persze férfibarátság. Ez utóbbi olyan őszinte, magával ragadó és kidolgozott, hogy szinte irigylésre méltó – miközben egy szintén rákos haldoklóval való hirtelen kelt barátságot részletez -, tehát mégis csak aláhúzandó: ehhez Ennis valóban nagyon ért.
Igazából az egész történet gyakorlatilag egy szálon, egészen szűk mezsgyén fut: Constantine szembenéz tüdőrákos megbetegedésével, és orvosilag alig kéthónaposra taksált élet-hátraléka közben találkozásokat él át, merthogy a lényeg pont ezeken a megéléseken van. Azt tartja a klasszikus bölcselet - ha hihetünk neki, de miért is ne -, hogy az emberi élet úgyse más, csak találkozások hálója, merthogy ezek a személyes időbe rejtett találka-pontok a születés-halál keretével együtt meghatározottak, szabad pedig csak abban lehet az ember, ahogyan ezeket az eseményeket megéli. Vagyis szabadságában áll ezeket a másokkal való találkozásokat jól-rosszul intézni. A Káros szenvedélyek 160 oldala ebben kiválóan teljesít, így valódi remeklésnek mondható az emberi sors ezen felettébb lényeges kérdéskörében. Constantine összefut régi és új barátokkal, érzékeny területeket felkavaró nőkkel, és persze azon démoni entitásokkal is megküzd a kötet második felében, akiknek semmi más vágya nincs, minthogy az aláírt lélek-adásvételi szerződés szerint elragadják hősünket.
Valamiért roppant híres és kultikus lett ez a képregény, miközben messze elkerüli a népszerű szuperhősös toposzokat és fordulatokat, sokkal inkább hajaz az önmarcangoló és lecsúszott figurákat mozgató krimik és noirok világára. Simpson filmszerű és egyszerűségükben is látványos beállításai és paneljei sokat hozzátesznek ehhez a mocskos és szabad szájú légkörhöz; a kopottasra, színét-vesztettre, ritkán pedig némileg élénkebbre színezett oldalak pontosan lekövetik a hangulatot és a lelkiállapotokat. Azt mondanám, hogy ez a fajta lélektani kútfúrás és hosszan részletezett gyötrelemábrázolás nem való bárkinek, de ismert népszerűsége, és a hazai kiadás megjelenése körüli netes üdvrivalgás arra enged következtetni, hogy komoly közönsége van az ilyen mívesebb kiadványoknak is. Azt a kérdést persze fel kell tenni, hogy amikor ma már néha a mainstream képregényhősök is alászállhatnak személyes poklaikba anélkül, hogy megbuknának az ilyen címek, és olyan sorozatokat láthatunk a jobb adókon, amelyekben a társadalom- és sorsábrázolás mélysége vetekszik a korábban csak szerzői és művészfilmekben látottakkal, tud-e még adekvátan érvényeset megfogalmazni minderről egy közel harminc éves képregény? A válasz egyértelműen az: igen tud, de fontos adalék hozzá a befogadó fókusztűrése, mert ez a 160 oldalnyi alámerülés egészen közelről pásztáz megborulást, személyes gyötrelmekben és bűntudatban való vergődést, és a társas érintkezések alig tarthatóságára is hangsúlyt fektet egy fokozottan melankolikus karakter szemszögéből. És persze ne feledkezzünk meg az éjfekete humorról sem, amit Ennis a karakter szájába adott fanyar önreflexiók és beszólogatások mellett már hosszú bevezetőjében is megcsillogtat. A szétesés, a romlás, a kapcsolatok felbomlása nemhogy nem állt meg napjainkra, de még fokozódott is, így Constantine története és életvezetése remek tükör, és tán még egy kis bátorságra is ösztönöz, mert ha a démonok nem is lépnek elénk a mindennapokban konkrét formát öltve, azért ezeknek a kérdéseknek a személyre szabott verzióit mindnyájunknak fel kell tennünk legalább a sorfordító helyzetekben. És az bizony minimum olyan megpróbáló nehézségű átlagemberi szinten, mint mágus-főhősünknek a magáé.
Ha a korábbi, Ennis éra előtti Hellblazer kötetek magyar kiadására nincs is túl sok remény, azért a hozzá köthető címeket szívesen olvasnám, már csak azért is, mert igazán kevés az olyan alkotás, ami úgy tud mágikus elemeket beleszőni, hogy attól szinte még inkább realisztikussá válik, és amiben bár konkrétan megjelennek a mélység lakói, a legerősebb rész mégis egy sokat megélt öreg haldoklóval kötött kései barátság részletezése.
