Fű, fa, füst... - Kaláka 50. - Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Amikor a Kaláka együttes megalakult, akkor a dobosunk éppen ötéves volt,

- kezdte bevezető mondókáját a Budapest Bár zenekar-vezetője, Farkas Robi, a MÜPÁ-ban tartott 50 éves Kaláka, születésnapi koncertjén.

Aztán még folytatta a matekozást, hogy ki és mikor és hány éves volt, amikor ez meg az megalakult. Így hát a vicces számolgatás percei alatt, magam is belegondoltam abba, mióta ismerem a fiúkat, és hogy kerültem a képbe újra.

Amikor én még kislány voltam, nem volt Kaláka, de amikor az én nagyobbik lányom kislány volt, bizony a legtöbb lemezünk otthon a Kalákától szólt.

Ahogy mondani szokták, rongyosra hallgattuk őket. Annyira szívhez szóló volt számomra a hangjuk, a hangzásuk, az a sokféle hangszer, az a rengeteg gyönyörű vers, melyeket csak velük és általuk ismerhettünk meg és fel.

Aztán valahogy úgy alakult, hogy elkezdtem külsősként dolgozni a Magyar Rádióban, és éppen feladatként kaptam egy Kaláka-koncerten való segítést. már nem is emlékszem pontosan a részletekre, de arra annál inkább, hogy a műsoruk végén még kicsit talán beszélgettem velük, aztán pedig hazáig repültem, és ehhez nem kellett repülőgépre ülnöm, mert magamtól is szálltam a föld felett, annyira örültem.

És ha nekem így megtetszik valami, akkor azt nem hagyom annyiban. Utánajártam, és megtudtam, hogy nemsokára éppen tizenöt éves lesz a Kaláka (akkor, 1984-ben). Mikrofonengedélyt kértem, kaptam, és heteken belül már el is készítettem egy riportot velük az Ámor presszói teaházban, melyben akkoriban szintén dolgoztam.

A kazetta még meg van, nemrégiben digitalizáltam.

Viszont azóta, hogy elkészült az az interjú, azaz harmincöt éve, nem láttam a fiúkat élőben.

Akkortájt kezdődött egy új szakasz az életemben, új férj, új gyerek, új lakás, vidékre költözés, és más élet, más zenék, más versek, más énekek.

Harmincöt év telt el azóta, és egyszer csak elém áll a nagyobbik lányom azzal, hogy képzeld, anya, énekelek a Kaláka ötvenedik szülinapi koncertjén.

Hogy mi van? Ki lesz ötvenéves, és mit keres ott Bori lányom? Hirtelen semmit sem értettem, mert az eseményeket ilyen mélységeiben már rég nem követtem.

„Az van, anyu – mondta a lányom – hogy a Budapest Bár néhány énekesének abban a megtiszteltetésben lett része, hogy felléphetek a MÜPÁ-ban, most november harmincadikán, András napján, este.”

„Ó, és Te is fellépsz? És én? Velem mi lesz?” – kérdeztem a lányomtól, persze nem arra gondolva, hogy én is fellépjek, hanem arra, hogy mehetek-e legalább értő-érző közönséges közönségnek. Na, de egyáltalán, mit keres ott a Budapest bár?

Még jó, hogy azt tudtam, hogy Bori lányom amúgy is énekel a „Bár”-ban.

Kérdések és válaszok özönlöttek ezután. Aztán pedig lelkes munka, hogy a régi kazettát digitalizálva elküldjem Gryllus Dánielnek és Huzella Péternek, akik a Facebookon is ismerőseim nekem, no meg egy régebbi Gyermekünk újság cikket beszkennelve, melynek Vasárnapi Kaláka volt a címe.

Dániel, azonnal írt is, Péter is megköszönte.

Aztán elkezdődött egy levelezés arról, hogy is vagyunk mi „összekötve”. Hogy is fedezte fel Bors Irma, zenetanárnő, az én nagynénikém, a Kodály módszer elkötelezett alkalmazója és híve a kis Gryllus Danikát és Huzella Petikét, még általános iskolás korukban, hogy mennyire tehetségesek. Hogy irányította őket a zenei osztályba, és hogy ment aztán már eleve abba a kis Vilike. És lám-lám, kiből, mi lett. No, meg a többiek, hogy jártak egy suliba, hogy találkoztak, hogy kezdték el ezt az egészet, Mikó Istvánnal, később Becze Gáborral, Major Gáborral.

Bori és a Budapest Bár, Bors Irma néni és Kodály bácsi, a Gryllus Dani és Vili, meg a Huzella Peti és a többiek, mind-mind valami égi szállal összekapcsolódva velem, az én szívemben, hát kell ennél több, nem mond ez eleget?

„A társaságban én is ott valék”- énekelte régen és most is, pont Huzella Péter, a jól ismert Petőfi-vers egyik sorát, és magam is büszkén elmondhatom, hogy sok szervezés után végül én is ott lehettem a mostani MÜPA koncerten. Sőt, az unokanővéremet is elvihettem, aki szintén Bors Irma néni egyik legkedvesebb unokahúga (volt), őt is meghívtam, hogy őt is ebben a komplex csodában részesíthessem.

Mert, hogy CSODA volt ez a koncert, az bizonyos. Már csak azért is, mert éppen nem éreztem jól magam aznap, féltem is, hogy el sem jutok oda, de aztán mégis ott voltam. Onnantól kezdve pedig hagytam, hogy áramoljon belém a zene és a dal és az összes fellépő gyógyító szeretete, végtelen bája és tehetsége. Az alkotó erő, ami minden emberben benne van, egy ősi gyógyító erő. Akinek pedig megadatik, hogy éljen és fellépjen vele vagy kilépjen a világ elibe, annak magának is ez a legnagyobb gyógyszere.

Azóta már láttam a neten, hogy volt a Kaláka húsz, huszonöt, harminc, harmincöt, negyven, sőt negyvenöt éves is, és mindig voltak hasonló ünnepi koncertek erre, de nekem ez volt az első, amin fogékony és meghatott közönségként részt vehettem.

Így fogalmam se volt arról, hogy egyes énekesek már énekelték-e azt a dalt, amit most hallottunk tőlük, vagy sem. De akár énekelték már, akár nem, Bori szerint, a színfalak mögött mindenki izgult, még a leghíresebb és legismertebb énekesek is. Na, de itt ki nem volt híres és ismert? Mindenki az volt, és ahogy bejelentették egymást az előadás első felében, az olyan érzést adott nekem, mint egy izguló anyukának a gyereke iskolai fellépésén. Csakhogy itt mindenkiért izgultam.

És most jön be Dorka, aztán majd Borka, de lehet, hogy Beácska vagy Jucika, esetleg Tibike. Krisztiánka vagy Gyurika, Erika, és az egész bájos Budapest bár-ka minden tagja. Bocsánat, ha valakit kihagytam volna, csak az izgulás teszi.

Jó volt nagyon, tetszett nagyon, amikor Ferenczi György azt mondta, a legszebb az egészben, hogy mindenkinek van egy Kaláka-világa.

Bizony, hiszen ismert és kevésbé ismert Kaláka-dalok hangzottak fel az egyes ismert és jól ismert énekesek tolmácsolásában, de mindenki hozta a maga stílusát, és a Budapest Bár zseniálisan adta a talpuk alá valót ehhez a vállalkozásukhoz.

Isteni volt mindenki, és meghatóan vidám, ahogy felintegettek a díszpáholyban ülőknek, azaz Gryllus Dánielnek és Gryllus Vilmosnak, Mikó Istvánnak, Radványi Balázsnak, Major Gábornak és Huzella Péternek, akik onnan nézték végig az első felvonást.

A másodikban pedig ők következtek.

Valamelyikük, talán Dániel mondta is, milyen jól hangoznak ezek a számok, ha igazi zenészek adják elő őket, utalva ezzel a koncert első felére. Jót nevettünk és ismét csak meghatódtunk ezen az alázaton egy Kossuth díjas zeneszerzőtől és csapatától hallva ilyesmiket.

Annyira jó volt nézni, az évek alatt megőszült fejeket, melyek alatt a hangok semmit sem változtak, hogy csukott szemmel is felismertem mindegyiket. Mert néha lehunytam a szememet és időutaztam, vissza a nyolcvanas évekbe, vagy még előbbre, vagy későbbre, aztán az itt és mostba. Minden dal, minden egyes hang elrepített engem valahova.

Remek volt az összeállítás, a dalválasztás, ami biztosan ismét Kőváry Katalinnak, az együttes állandó szerkesztő-rendezőjének, és egyben – nem titok - Dániel feleségének is köszönhető volt biztosan.

Szépen kitalálták azt is, mikor jöjjön be az egyik legfontosabb alapító, Mikó István, a színpadon már ott álló Dániel, Vilmos, Balázs és Gábor formációhoz. és mikor bolondozzon amolyan Mikósan. Mikor és milyen dallal jöjjön, Major Gábor, akivel kiegészült a betlehemes csapat. Majd pedig mikor szaladjon be, mintha semmit sem változott volna, Huzella Péter, az örökös ökrös szekeréhez, ugyanazzal a, lemezeinkről jól ismert magas hanggal.

És persze Dániel, Vilmos, Balázs, Gábor hangja is ugyanolyan szép és egyéni, mint volt, és ilyenkor az ember örül, hogy van, ami sokáig fiatal marad, és ez a hangunk, főleg, ha egész életünkben énekelünk vele. No meg a tekintetünk, mely tényleg, az örök lelkünk tükre.

Elképzeltem, mi lenne, ha a Beatles összes tagja még élne. Hogy nézne ki John és George, hogy énekelnék ugyanazokat a dallamokat, amiken felnőttünk, vagy költenének-e még újabbakat.

A Kaláka örök és új, folytonos és folyamatos csoda. Nem is értem, hogy hagyhattam ki harmincöt évet nélkülük, de mostantól, mindig szól egy-két Kaláka dal a szobámban újra. Hátha lesz egyszer egy unoka, aki majd szintén örömmel hallgatja. Igaz, nem kell ehhez más, mert én újra rákaptam a dalaikra.

Én most azt a dalukat énekelem a legtöbbet, mely korban hozzám szólt leginkább, egy Weöres versre írva, s melynek címe és refrénje ez: „Fű, fa, füst. Fű, fa füst…”

Ebben a versben, ebben a dalban benne van minden, egy egész emberi élet, az első percektől kezdve, az utolsókig, de olyanoknak kell lennünk, mint a versben a csecsemőnek, akinek