Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Néhány új hazai folk-lemezről lesz szó; nevezzük bár világzenének, új-folknak, vagy éppenséggel autentikus népzenének, a lényeg úgyis ugyanaz: a jelennek, a mának szóljon és tudjunk hasonulni vele. A folytatásban a Besh o droM, a Pengetős Trió és a Hungarian FolkEmbassy & Barátai friss anyagairól olvashattok. (Fotó: Pengetős Trió Facebook, Szűcs Ágnes)
A Besh o droM a 20 (Fonó, 2020) című új, fotókönyvvé szerkesztett albuma ránézésre életműösszegző válogatásnak tűnhet, de nem, sorlemezről van szó. Viszont eltelt azért ez a két évtized, Kardos Gábor lendületes, energiapillanatokat sűrítő látványos fekete-fehér koncertfotóival eléri azt a hatást, hogy úgy vágjunk bele, mintha tényleg koncertre mennénk. Bár a Besh o droM már ritkán ad ki lemezt (a tagok három országban élnek, így a szervezés nyilván komoly kihívás), a legutóbbi óta eltelt kilenc év, a nevezett húsz év második fele, így eseményszámba sorolható bőven ez az új. Azt az ívet, amit egy zenekar bejár életében és ami általában leképezhető a lemezeken, náluk is megfigyelhetjük természetesen a jelentős időugrás ellenére, a Besh o droM ráadásul elcsíphető volt koncerteken évről évre, legalább a nagyobb fesztiválokon, így a fordulópontokat, a hangzás és dalszerkezetbeli változásokat nyomon követhettük. Nagy műfaji pálfordulásokra azért ne gondoljunk, azok maradtak, akinek megismertük és megszerettük: balkáni folkba öntött tánczenekarnak. Viszont amíg a korai lemezek összességében homogénebbek voltak, az újabbak már jobban szétszálazhatók elemeikre, szellősebbek a dalok belül is; ezen az újon például néha visszakerestem részleteket, kiállásokat, hangszerszólókat, hogy azokat külön is kifürkésszem. Az energia persze maradt a régi. Mármint dehogy maradt, az energiák lényege pont az áramlás és a felfrissítés, ami után az ember vagy elégedetten elnyugszik, vagy éppen hogy repetázni óhajt.
A Besh o droM valójában tehát attól kivételes, hogy céltudatossága és a maximumra csavart hatásfokozások mellett kifejezetten fantáziadús; tele van mosolyfakasztó apróságokkal, különböző műfaji utalásokkal, édes-bús dallamokkal, simogató pillanatokkal éppúgy, mint elsöprő vágtákkal. Ebben a változatosságra törekvő tudatos építkezésben magasan kiemelkednek a balkáni szcéna tengeréből, a hasonló indíttatású bandák jó része ugyanis sokkal egyszerűbb hatásmechanizmussal dolgozik. Formailag, műfajilag a Besh o droM végül is folk-rock bandának mondható, és nem csak azért, mert jelentősek benne bizonyos rockelemek, attól ez még lehetne csak egy díszítőelem a sokból. Náluk a klasszikus rock jelleg, gondolkodásmód, ritmus és hangszeres váltás a dalokon belül mind arra utal, hogy szeretik ápolni ezt az énjüket, így az mindig friss is marad. Erre a veretes és szilárd alapra a balkáni népzenéből eredő páratlan ritmusok cseppfolyós lendülete és a tempós dallamvezetés kerekít olyan életadó elixírt, ami bármikor jól jönne, de mostanában különösen. Viszont a következő körre ha kérhetem, ne kelljen közel egy évtizedet várni!
Ezen az albumon 12 zenész közreműködött, az első lemezhez képest már csak a két zeneszerző-alapítótag, Pettik Ádám énekes-ütőhangszeres és Barcza Gergely szaxofonos, valamint Csurkulya József cimbalmos van benne, viszont az előző lemezhez képest nem változott jelentősen a felállás, és külön öröm, hogy Kaszai Lili énekesnő most is része a produkciónak.
A Pengetős Trió nevében hordozza lényegét; Berta Alexandra énekes-citerás, Csenki Zalán kobzos, és Horváth Bálint tamburás alkotják, és a kárpát-medencei autentikus népzenéből merítenek egy nagyot a hangszeres felállásukhoz passzíthatóakból. A citera az egész Kárpát-medencében elterjedt, a koboz és a tambura már jellegzetesebben régiókhoz kötött, előbbit moldvai zenékből ismerhetjük inkább, és még keletebbről, egészen az orientális zenékig, a tambura pedig elsősorban a délszláv zenékben használatos. Igaz, ma már a szinte bármiből merítő világzenék és a mindent magába nyelő popkultúra világában feloldódnak ezek a határok. Talán épp ezért is fontos, hogy legyenek még olyan produkciók, amelyek tisztább és egyértelműbb céllal nyúlnak a hagyományokhoz, hogy egyrészt az eredendő szándékból is megmutassanak valamit, miközben azért a mai ember érzelem és gondolatvilágát is tükrözzék. A Pengetős Trió épp ilyen, az Este nálunk (Fonó, 2020) című debütáló album anyagának jó részét a koncertezős évek alatt csiszolták ki, némelyik a kezdetektől velük van, másokat a lemezfelvételre írtak.
És bár eddig pont azt erősítettük, hogy az egésznek a lelke az autentikus népzene, és ez így is van, mindezzel együtt ez a három hangszer korábban nemigen szólalt meg együtt a hagyományos kultúrák és faluközösségek mindennapjaiban. Mégsem ez jön át, a természetesség itt valami olyan evidencia, ami ritkábban jellemző a sokféléket markoló világzenékre, inkább a hagyományos népzenékre igaz, amikből az a kikristályosodottság, letisztult életszerűség és emberi teljesség sugárzik, amit nehéz a komolyan vett alapok nélkül formába önteni. Benne van a hétköznapok világa éppúgy, mint az ünnepeké, a lakodalmak, a születés és a halál, a szerelem, az együttlétek, az öröm és a fájdalom – a népzenét tehát mindezek érlelték dallamokká és szavakká. A Pengetős Trió él ezekkel a lehetőségekkel, kezük alatt újjászületik a népzene szellemisége, szerencsére tehát nem valami muzeológus beidézést hallunk, a csodásan tágasra hangolt zenei tér minden ízében lüktet és fénylik, de virtuozitása sosem torzítja semmilyen irányba az összképet, mindig dalban maradnak. Nagyon jóleső ez a mértéktartás, amiben az arányérzék és az érzelmi telítettség dominánsabb, mint az egyéni tudás fitogtatása (én pedig egyre inkább értékelem ezt), viszont a dalok íve energetikailag felfokozódó, lelki átélésben éppúgy, mint eksztatikus kifuttatásban. És pont ez a művészi érzék a legfontosabb tán az egészben, ettől lett ugyanis a Pengetős Trió lemeze az utóbbi idők egyik legszerethetőbb bemutatkozása a népzenei palettán.
(Közreműködő zenészek még: Boros-Guessous Majda Mária énekes, Boros Gerzson Dávid ütős, Csasznyi Imre tamburás és Réti Benedek harmonikás.)
A Felczak-lemezek a legegyetemesebb nyelven, zenében mutatják be, hogy a lengyel és magyar nép barátsága a történelmi múltban gyökerező érzelmekből, gondolkodásmódból, közös értékrendből táplálkozik. Ez biztosítja, hogy ez az egész Európának is példaadó barátság a jövőben is éljen és új tartalmakkal gazdagodjék.
A Fonó ezen sorozatában jött ki a Hungarian FolkEmbassy & Barátai: Báthory-Balassi-Bem-Balatonboglár című albuma, melyen a további alcím is a fenti idézetet támasztja alá: „Népzenével és régizenével a magyar-lengyel barátságról”. A Philidor Intézet produkciós hátterén működő zenekar vezetője, Rosonczy-Kovács Mihály a kísérőfüzetben többek közt még hozzáteszi: „Valóban barátság, nemcsak sors- és érdekközösség az, amit a két nemzet egymás iránt érez.” A vállalás nagysága és a kész produkció minősége szinte megilletődöttséget kelt. Gyakorlatilag az első pillanatokban azt sem tudtam, hogy fogjak hozzá, olvassam ki külön a bőséges és információ gazdag füzetet, ami a bevezetőt követően végigveszi mind a kilenc nagylélegzetű dal történetét, kitérve a historikus tényekre éppúgy, mint jelentőségükre és emberi olvasatukra; vagy pedig csak eresszem át magamon az egészet egyvégtében, a többit pedig hagyjam meg egy következő körre? Így tettem végül, csak később álltam neki az áttanulmányozásnak, és ez jó ötletnek bizonyult, mert így kétféle élményben részesültem. Elsőre sokkal inkább az érzelmi rész dominált, a kétféle nyelven elregélt és eldalolt, a magyar és lengyel népzenéket váltakoztató (vagy épp egymásra rímeltető) albumszerkezet egy belső filmet pergetett, hozzárendelve saját korábbi elképzeléseket és élményeket. A következő nekifutáskor, ahol darabonként utána is olvastam, mi szól éppen és miért, a tudatos szint is bevonódott, de úgy, hogy nem veszett el az elsőre kibontakoztatott érzelmi megélés sem.
Végigvonul előttünk a politikai és kulturális élet több szegmense, beleláthatunk a zene fejlődésébe, az egyházi és az udvari műzenébe, kapunk erdélyi népzenét, lengyel balladát, régizenét, átérezhetjük a két nemzet összefonódásait, a monarchia szerepét, és a huszadik századi nehéz időket. A fókusz mindig a magyar régiókra van belőve, azaz innen szemlélődünk, elsősorban is lengyel barátaink és bajtársaink felé, kiemelve kulcsfontosságú szerepeiket a történésekben és a közös sorsban. Ha ez egy dokumentumfilm lenne hasonló minőségben, az összes díjat elvinné a fesztiválokon, csak remélni tudom, hogy ez a láttató erejű hangzóanyag nem sikkad el és megtalálja közönségét, mert megérdemli. A magam részéről nem bánnám, ha a Hungarian FolkEmbassy-tól hallhatnánk még a jövőben valami hasonlóan nagyra törő többtételes művet, minden értelemben alkalmasak a feladatra.
Hogy ne fulladjunk adattengerbe, nem sorolom fel mind a 23 közreműködő muzsikust név szerint, de a 2011 óta létező, és ebben a formában 2018 óta muzsikáló (az állandó közreműködőkkel együtt) héttagú Hungarian FolkEmbassy-t még egyszer emeljük ki: olyan mélységében értik a hagyományos népzenét és képesek azt szívvel-lélekkel elmuzsikálni, ami egyrészt példaértékű, másrészt komoly lelki és tudati erőforrás. Ezen az újon kívül két lemezt adtak már ki korábban. A héttagú Musica Frofana 1987-ban alakult, 16-18. századi zenét játszanak korhű hangszereken és eddig öt saját lemezük jelent meg; a további kilenc énekes-muzsikus közreműködő is a magyar folkzenei élet legjobbjaiból került ki.
