Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az elejére valami vagány, alaphangot megadó felütést kéne írnom. Valami olyasmit, hogy Steve Austin az egyik leginkább különutas figura a komplett undergroundban, és hogy zenekara, a noise rocktól a sludge-on és grindcore-on át az avantgard metálig mindenhová besorolni próbált, de mégis mindenhonnan kilógó Today Is The Day már 1992 óta sokkolja a jobb sorsra érdemes hallgatóságot gyűlöletben pácolt zenéjével. Megemlíthetném, hogy amikor azt mondom, "zenekar", az jobbára őt jelenti, hiszen már hosszú-hosszú évek óta ő az egyetlen állandó tag. Meg hogy a No Good To Anyone már a tizenegyedik lemez a sorban, amin olyan csúf zene hallható, hogy azzal vallatni lehet, az ilyen frappáns megfogalmazásokat úgy tudom, szereti a közönség. De jelenleg csak nézek magam elé, hallgatom immár sokadszor ezt a tizennégy számot, és semmi sem jut eszembe, csak az, hogy épp tökéletesen aláfestik azt hangulatot, amikor szürke az ég, és március végén havazik az előző napi verőfényes napsütés után. De valójában hetek-hónapok óta tologatok egy csomó lemezt, amiről írni szerettem volna, többek között ezt is, mert mostanában gyakorlatilag reménytelennek tűnik bármi érdemlegeset mondani zenéről úgy általában. Mintha a Titanic utolsó pillanatig játszó zenekaráról kellene megírni még egy utolsó flekket a palackpostába. De innen szép győzni.
