Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Egy felkínált lehetőség: a folk, a hagyomány, a népzene olyan mélyréteg, ahonnan elindulni, és oda megérkezni is érdemes. Ebből persze következhet, hogy az úton levés maga is abban a dimenzióban zajlik. Most komolyan: az agyonszabályozott, félig már a virtualitásban zajló modern élet tán annyival üdvözítőbb és boldogítóbb? És ezt most nem politikai kérdésnek szántam. De fókuszáljunk a lényegre: érdemes mostanában minden új hanghordozót alaposan szemügyre venni, a zeneipar egyik alapját képező albumformátum ugyebár kikopóban van; koncepciója, kulturális jelentéshordózója idejétmúlttá kezd válni, a felnövő generációk nem feltétlenül értik már mikéntjét. Ez önmagában nem baj, hiszen a változás az egyetlen állandó, és hogy témánál maradjunk: a korabeli népzene, sem a lagzis, sem a falusi táncházas, sem pedig a mindennapokat kísérő népdal ugyebár nem az albumformátumhoz volt igazodva, azt csak a modern utókor teremtette hozzá. Az más kérdés, hogy egész jól hozzá lehetett formálni (táncrendek, tájegységi összeállítások, népdalcsokrok, stb.), így a modern ember beleélheti magát némileg abba – legalább élményszinten –, ami már szinte teljesen kikopott a világból. Az albumformátum feloldódásának folyamatát idén felgyorsítja a bezárkózást követő gazdasági megroppanás is, kiadók kapcsolnak takarékra vagy akár szűnnek meg folyamatosan, így az elénk kerülő minőségi albumokat felettébb becsüljük meg! Két ilyenről lesz szó.
Korpás Éva, a nagyszerű komáromi népdalénekesnő most hetedik nagylemezénél tart, legutóbb négy éve írtunk akkor aktuális és igen jól sikerült lemezéről. Azon a dzsessz és a népzene barátkozott – már az ötlet sem volt elvetélt, és az is számított, hogy a dalok magját végig a népzene adta, minden egyéb aköré volt építve. Most még inkább folkban maradunk, és bár besorolhatnánk a Szívharang (Music Hungary Zeneműkiadó/Hangvető, 2020) című új lemezt világzeneként is, de felesleges lenne, egyrészt nagyjából annyira az, mint például a népzenétől inkább kissé kortárszenei irányokba mozduló Lakatos Róbert féle Rév muzsikája, aminek egyébként Korpás Éva énekesnője is (róluk itt és itt írtunk), másrészt most nem kereskedelmi fogalmakat keresünk, hanem a tárgyalt lemez fókuszpontjait.
Ilyen origóból egyébként pont annyi van, ahány dalra, mint fejezetre tagolódik az album, azaz pontosan 11. Ezek lezárt egységekként is működnek, beléjük sűrítve/csomagolva annyi tudás, bölcsesség, és érzelem, hogy széjjel is feszítik a kereteiket. Mondom másképp: el lehet veszni bennük egy időre, ha hagyjuk magunkat belecsavarni, alámeríteni, vagy csak simán elmerengetni. Felmerülhet a kérdés, ha egy-egy dal ennyifélét kínál, akkor hol, miben áll az albumforma igazi értelme? Egyszerű a válasz: pont ott és abban, hogy ezeket a nagy ívű részeket, fejezeteket gyöngysorrá, egyfajta életúttá fűzi fel. Igazi koncepciózus szerkezetű nagylemezzel van dolgunk, több szinten is, tematikailag a szerelem áll középpontban, ami ugye „mindig aktuális, fiatal és idősebb újra és újra megéli, annak szépségével és szívfájdalmával együtt” – fogalmaz Korpás Éva a kísérőfüzetben. Ezen felül most szűkebb körből való a merítés maga, felvidéki gyűjtésekből származnak a dalok, és nem csak magyar nyelvűek, az a néhány sárosi szlovák népdal is mesés; amikor pedig az egész lecsengett, sokadjára is azt éreztem: ez a bejárt élet- és érzelmi kör minden fájdalmával és szépségével együtt olyan erejű, hogy a nyomába szegődő utózönge tarthatatlanul megmutatja az emberi lélek erős vágyait valamiféle betöltekezésre. Adódik is a kérdés: mivel érdemes azt betölteni, milyen minőségekkel? Mielőtt túlzottan messzire mennék a kérdésfelvetésben, ami eleve csak személyre szabott válaszokat hozhat, maradjunk annyiban, hogy a népzene eleve hatalmas segítség a szív útján, így végül is én se ettem mást, csak újra-újraindítottam a lemezt…
Sokféle a zeneiség megformálása is az album folyamatában, az egymás társaságában hallhatóan felszabadult lányok kórusa és a lassú balladák éppúgy elsodornak, mint a pörgős vonószenés lakodalmas dalok; a megszólalás, a keverés pedig vastag kontúrokkal lett testesre húzva, jócskán rásegítve az érzésbeli megélés lehetőségére. Minden ízében kivételes intenzitású ez az érzelmi húrokat érzékenyen, de kicsit sem visszafogottan rezgető, és így azokat szinte láthatóvá varázsoló muzsika, óriási hiba lenne kihagyni.
(A közreműködő muzsikusok: Csernók Klára – hegedű, Papp Endre – brácsa, harmonika, Hanusz Zoltán – nagybőgő, koboz és Kuti Sándor – cimbalom, valamint kilenc további zenész és énekes.)
A lehető legtisztább autentikusságra törekvés sem lehetetlen természetesen, amikor pedig a szándék és a szakmai magas-fok találkozik a művészi érzékkel, olyan mű születik, mint most a Pendely énekegyüttes(ek) Debrecenbe’ nyílik a virág… (Fonó, 2020) című albuma. Nem véletlen a többes szám, bár a borítóra csak Pendely van írva, valójában Pendely Énekegyüttes-családról beszélhetünk, amibe a Pendely Énekegyüttes és a Kispendely Énekegyüttes is beletartozik. A Debreceni Zenede két évtizede nevel ki a jobbnál jobb muzsikusokat, énekeseket, sőt kutatókat és tanárokat is, akik rendre jól teljesítenek a szakmai megmérettetéseken. (Most nem soroljuk fel az énekeseket, közreműködő muzsikosokat, összesen harmincnyolcan szerepelnek a CD-n!) Az albumot hallgatva alá is tudjuk támasztani mindezt, ahogyan fel van építve, meg van szerkesztve, azaz egész megszólalásába, valamint hangulati/érzelmi légkörébe bele van sűrítve a falusi múlt megannyi gyönyörűsége és megpróbáltatása. Már az első percekben beugrott a velünk élő történelem frázisa. És ezzel akár át is ívelhetünk a mába, csak rajtunk múlik, hogy a megénekelt dallamokat és szövegeket beengedjük-e valóban a szívünkbe, és hajlandóak vagyunk-e legalább erre a szűk órácskára kitisztíttatni vele a fejünket. Merthogy alkalmas rá, így felfoghatjuk ezt a lemezt nagyszerű ajándéknak és ünnepi pillanatnak is. Igaz kell hozzá a népzene, a tiszta formák szeretete, mert nagy és értő merítés ide vagy oda, nagyon messze járunk a popzene megszokott és üres csillogásától. Szerencsére.
Agócs Gergely népzenetudós/muzsikus vállalta a producer/zenei rendező tisztjét, ő nem csak külső fülként volt jelen, a társulat belső világában is otthonosan mozog, évek óta segíti és támogatja a műhely munkáját. Két évtizednyi tevékenység összefoglalása tehát ez a lemez, elsősorban az énekegyüttesek kórusa áll középpontjában, a tizenkét dalból hatban pedig hangszerek is megszólalnak: ütőgardon, citera, duda, furulya, és egy komplett vonószenekar is a zárószámban. A repertoárba belefért többek közt gyimesi táncdallam, bakonyi dudanóta, bodrogközi népdal, buzai keserves, balázstelki dal, és természetesen hajdúsági is. De ami a legfontosabb, hogy az egésznek atmoszférája van, élő lélegzése, sebes sodrása és drámaisága. Ezek híján csak múzeumi idézetként beszélhetnénk róla, és nem lenne sok köze hozzá a nagyközönségnek. Viszont igen jó lenne, ha minél többen odatalálnának az ilyen gondosan és nagy lélekkel megvalósított alkotásokhoz, mert az embernek az anyagi és élvezeti cikkek mellett életszükséglete a modern elképzelés szerinti lazításon túli elmélyedés; hozzátéve, hogy persze nem elsősorban feladat és megmérettetés ezt a lemezt hallgatni, hanem öröm, azonosság felismerés és tágulásélmény. A Pendely megtette a magáét, mi jövünk.
(A lemezhez tartozik egy ízlésesen szerkesztett, tartalmas és kiadós kísérőfüzet is a dalszövegekkel, magyarázatokkal, fotókkal és minden egyéb szükséges adattal.)