Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Szeretünk díjakon és listákon csámcsogni, hiszen mindenki szereti csoportosítani a kedvenceit, legyen szó zenéről vagy basznivaló egyiptológusokról. Az NME listáit külön ki is szoktuk emelni, hiszen kétségtelenül a legnagyobb nem amerikai zenei sajtóorgánum, ezért itt sokszor kifejezetten érdekes, néha furcsa döntések születnek. A mostani NME Awardsra ez totálisan igaz, mivel ennyire borzalmas, teljesen érthetetlen szempontok alapján kiválasztott díjazottakat a Fonogram-gálán is ritkán látni. Persze tudjuk, hogy a britek foggal-körömmel ragaszkodnak a sokadik tingli-tangli Libertines-kópiákhoz, de az számunkra is óriási talány, ki gondolta a legjobb albumnak a Maccabees tavalyi lemezét olyan előadók albumaihoz képest, mint a Vaccines, Frank Ocean, Tame Impala vagy az Alt-J. Hasonló módon nagy kérdés, mit esznek annyira a britek a Biffy Clyrón - mondjuk ebből a kritikánkból lehet sejtésünk - hogy a legjobb brit zenekar legyenek megelőzve az Arctic Monkeyst, a Kasabiant vagy éppen a Vaccinest. Ebből kifolyólag gondolnánk, hogy a legjobb külföldi együttes a Black Keystől az Odd Future-ig bárki lehetett volna, ehelyett a tavalyi bántóan gyenge albummal jelentkező Killerst választották. A kötelező puszipacsi díjak után (istenadta zseni: Johnny Marr, legjobb élő zenekar: Rolling Stones, kiemelkedő zenei hozzájárulás: The Cribs, év hőse: Barack Obama) érdemes rátekinteni a kevésbé szokványos kategóriákra.