Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Eagles Of Death Metal, Haunts @ Dürer-Kert 2009.03.16.
Fake vagyok, az izom és bajusznövesztés elmaradt, de a az asszonyverő trikó és a krokodilnyaklánc talán elegendő kamionos maskara volt az estére. Ezeket felöltve pattantunk tehát tettestársammal (szevasz Alíz!) a nálunk pár évvel idősebb patinás autóba, hogy Dunaújvárosból a főváros felé (képzavarkeltés gyanánt Queens Of The Stone Age-et hallgatva) a magyar puszta helyére sivatagot vizionáljunk kaktusszal, Százhalombatta meg esti fényben eleve Loszandzselesz, a végcél pedig természetesen az Eagles Of Death Metal budapesti rockandroll cirkusza a menthetetlenül cserjés-fás városliget mellé berendezve a Dürer nagytermében.
Köszönhetően a későn szerzett információnak, miszerint bizony korai kezdés lesz, amely a feszített és grandiózus turné miatt mellesleg teljesen érthető, még passzoló junk foodra sem jutott idő, jócskán késéssel érkeztünk meg az előzenekar koncertjére (olvastatok már olyan koncertkritikát, ahol az első zenekar minden percét látták?), ez pedig ordító hibának bizonyult, az angol Haunts formáció ugyanis abszolút meggyőző, sőt, lehengerlő produkcióval állt színpadra. Eltekintve attól, hogy az égvilágon semmi vonatkozási pontot nem lehet felfedezni az este két zenekara között, hacsak nem számítjuk ide az elektromos gitár és a dob jelenlétét mindkét formációban, a londoni, mások által New Wave-nek titulált zenekar produkciójába alig-alig lehetett belekötni. Ebben nagy szerepe volt a ritmusszekció tökéletes összjátékának és a profi hangosításnak, ami előzenekarok esetén ritka kivételnek számít. A számaikat olyan dinamikával adták elő, hogy az ekkor még éppen be-becsurgó közönség első sorában konkrét megőrülés volt (hangsúlyozom fél 9-ről beszélünk!). A darálás és a diszkó tökéletes aránya elvitte a hátán a produkciót, de muszáj kifogásolni a rögtön fogós énekek hiányát. Ha ez is összejön, a Haunts fog szólni a nagy indie vízvezeték minden egyes csapján.
Viszonylag hosszú és unalmas átszerelgetés után, mialatt egyre ijesztőbb mennyiségben jelentek meg (ál)bajszos napszemüveges lányok a nézőtéren, megjelent minden sivatagi pojácák és pajeszviselők ma élő királya, Jesse Hughes, a maga tetovált prosztó valójában, kiöltött nyelvvel, ördögvillázva. Jött is vele rögtön az egész társulat és megindult a komolytalankodás másfél órája, ez a megunhatatlan klisékupac, nőkről, férfiaktól - nőknek és férfiaknak. Emberünk igazi showman, csípőmozgása és enyhén homoerogén kézrándításai vegyítve a számok közötti kikacsintásokkal a baloldalt, csillár híján falról lógó alighúsz leánykáknak tuti koktélt jelentenek - ezt a zenét így lehet és muszáj sikerrel előadni.
Az ekkor már csordultig telt nézőtéren bugizó közönséget gyakorlatilag az első három másodpercben sikerült megfogni, így aztán később sem jöttek zavarba, amikor 3 percen belül másodszorra okozott kényszerpihenőt egy-két hibás biztosíték (vagy kit érdekel mi, nem volt fény és zene.) És ebben a rövid sötétségbeborult pár percben megtudhattuk, hogy mi a legfontosabb teendő hasonló esetben - gondosan hátrafésülni az öszülő tarajat. A színpadias „Hát minket márpedig kurvára semmi sem állíthat meg egy jó kis zúzástól ma este!” felkiáltás és a hízelgő „Sok helyen jártunk de ez itt tényleg egy kis szigetnyi Hollywood!” meg persze a „Láttam én már nőket a világ minden sarkáról, de ti itt kedveseim a legeslegszebbek közt vagytok!” mind-mind félmosolyt csalnak az ember arcára, nyilván hallották ezt a lányok Prágában és Berlinben is. Viszont valószínűleg épp annyira sikonyáltak mint a mieink.
Aztán elcsattant egy hosszú csók Jesse és a nézőtérről felsegített kedvese között a színpadon, és talán személyessé innentől vált a buli. A visszatérő szett enyhén tanácstalan, ad hoc jellegű egyszálgitáros játéka és a frenetikus Brown Sugar végleg házibuli atmoszférát adtak a koncertnek, ahonnan már tényleg csak a páros metálszóló és a debil Wannabe in LA lehettek hátra lezárásképp. Nem is lett más a befejezés, a buli végeztével pedig a hazavezetés egy órájában esküdni mernék, hogy prérikutyákat kerülgettem a vörös sziklák között.
(A képek nem a helyszínen készültek, és innen vannak.)
