Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Arctic Monkeys - Humbug
(Domino)
A kánon szerint a harmadik lemez vízválasztó, és a kánon ez esetben nem téved. Az Arctic Monkeys például a fontos harmadik lemezt megírt zenekar tipikus esete. Volt nekik egy gigasikeres bemutatkozó albumuk, rajta sok azonnal ütő dallal, és a tagok átlagéletkorát meghazudtoló profizmussal. Rajongók ezrei jöttek elő a semmiből, akik bármit megtettek volna, hogy Alex Turner énekes/gitárosnak akár csak a használt vécépapírját magukévá tehessék. Aztán jött a második lemez, ami csak fokozta a hangulatot. Igazi újdonságok nélkül, de ha lehet, még arcbamászóbban csinálták a Jam-i alapokon nyugvó, jellegzetesen brit gitárzenét. Kritikai, és közönségsiker lett a jutalma ennek is, plusz a már említett Turner bekerülése a "korunk fiatalságának legfontosabb szócsövei" klubba. Kis szünet, meg projektezés, és biztos felvetődött a kérdés: hova tovább? Az eddigi stílusból voltaképpen mindent kihoztak majomék, ráadásul a trendek is változtak, 2009-ben már nem olyan menő dolog sima gitárpopot nyomni. A meglepő lépés az lett, hogy a zenekar maga mellé vette a mind stílusban, mind a rajongótábor összetételében fényévekre tanyázó Queens of the Stone Age-es Josh Homme-ot, és el is húzott hozzá felvenni a harmadik lemezt.
Az eredményre pedig ez utóbbi tett nyomhatta rá a legjobban a bélyegét. A tánczenéről például az előzetes ígéretekhez híven tényleg elfeledkezhetünk, az Arctic Monkeys belassult, ezáltal sokkal érettebb, és megfontoltabb jelleget kapott a zenéjük. Ugyanakkor a tempóval együtt az emészthetőségből is visszavettek, helyenként nagyon erős a gyanú, hogy ők is partnerek voltak Homme egyik kedvenc hobbijában, a mértéktelen fűszívásban. Néha egészen jammelős szaga van a cuccosnak, olyannyira, hogy a Humbug hátterének ismerete nélkül is simán rávágnám, hogy ez az egész olyan, mintha a szar szigetországi időből elmenekülő Arctic Monkeys kiment volna a sivatagba kísérletezgetni.
Viszont emiatt nincsenek slágerek, a Humbug az utóbbi idők legjobb példája az album formátum szükségességére. Kiugró pillanatok helyett ív van, fokozódó hangulat, ami a Fire and the Thud nihil-himnusz környékén szép lassan eléri a csúcspontot, aztán szép lassan visszatér a semmibe. Arra is bizonyíték, hogy bár párszor magam is megkérdőjeleztem, az Arctic Monkeysnak van saját hangja, amit bárhonnan fel lehet ismerni. Eme lemezen is végig van valami Arctic Monkeysos slendriánság, amitől akkor is fiatalosnak fog tűnni a zenekar, ha 40 évesen adják elő az I Bet You Look Good on the Dancefloort a hernádputypuruttyi búcsúban.
A magas elvárásokat tehát sikerült teljesíteni. A Humbug 39 perce kikapcsol, ellazít, olyan, mintha azt a pillanatot nyújtaná a végtelenségig, mikor a brit munkásemberek az ótvar melóból hazaérve meggyújtanak egy drogoscigit a tévé előtt. Nem igazán történik ott sem semmi, de mégis van egy felbecsülhetetlen értéke ennek a semminek. Mint ahogy az Arctic Monkeysnak is idén, akik voltak olyan jó fejek, hogy a bevett szokásokkal ellentétben nem a gyerekszintik behozatalával akarták aktualizálni magukat.
