Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
The Irrepressibles – Mirror Mirror
(V2)
A londoni The Irrepressibles történetét tekintve egy viszonylag átlagos csapat. Adott egy fiatal, Jamie McDermott névre hallgató tehetség, aki zenei tanulmányai hatására – néhány szólófelvétel elkészítése után – úgy dönt, hogy teljes gárdát toboroz maga köré. Ennek eredményeképp jött létre 2002-ben a jelenleg tíz tagot számláló formáció, mely nem siette el a debütálást sem. Az első nagylemez ugyanis csak idén jelent meg. A Mirror Mirror, jelezvén a minőséget, mindenki számára érthetővé teszi, hogy miért is emlegetik az Irrepressiblest a szigetország egyik legféltettebb titkaként.
A csapat nem mindennapi felfogásának alapja a klasszikus, egész konkrétan a barokk, zenében keresendő. Az élményt tovább fokozza az a kesernyés színházi karakter, amely elsősorban a honfitárs The Tiger Lillies és az amerikai The Dresden Dolls zenekaroktól lehet ismerős. A gitár meglepően a háttérbe szorul, a vonósok (hegedű, brácsa, cselló, nagybőgő) szinte sírnak, a zongora telt, a fúvósok (fuvola, oboa, szaxofon, klarinét) pedig olykor egészen harsányak. A produkció középpontjában az énekes-gitáros Jamie McDermott áll, aki egy személyben testesít meg számos feminim és/vagy homoszexuális popikont Freddy Mecurytól kezdve, David Bowie érintésével, egészen az Of Montreal-énekes Kevin Barnesig. A legszembetűnőbb és legörvendetesebb tény mégis Antony Hegarty vokális szentimentalizmusának visszaköszönése és továbbgondolása. A lemezt McDermott hallhatóan képzett hangja viszi el a hátán. Bármit képes vele kifejezni. Emocionális és nemtelen. Néhol inkább férfinak feleltethető meg, máshol viszont meghökkentően nőies. Az igazság azonban az, hogy egyszerűen nem is igényli a különbségtételt. Így lesz az album drámai és romantikus, olykor pedig ironikus és humoros.
Az album egészéből csak úgy árad a cirkuszi jelleg. Az események a reflektorok fényében, a vörös bársonyfüggönyökkel határolt térben játszódnak. A keservesen zokogó bohócok, a levegőben repkedő akrobaták és az ütemre tipegő balerinák otthona ez. Egy titokzatos világ, ahol a történések sokkal inkább tűnnek szeszélyes illúziónak, mintsem valóságnak. Mindezt egyfajta nyomott, macskajaj-szerű állapot ködösíti és tompítja. A teátrális kontextus tehát adott. Nemcsak a lemezen, hanem az élő fellépéseken is. Mert, ahogy a korong pörög, akaratlanul is egyre csak azon jár az ember esze, hogy mégis hogyan szólhat ez élőben. Nagy örömre ad okot, hogy március 6-án mi, magyarok is a végére járhatunk annak, hogy az egyébként is bámulatos dalok a jelmezekkel és a koreográfiával kiegészülve mennyire válnak grandiózussá, vagy rosszabb esetben giccsessé.
Ha valamelyik neves külföldi magazin a pártfogásába veszi, a Mirror Mirror könnyedén az év végi listák élén landolhat. Ám ezzel az eredménnyel az Irrepressibles nem folytathatná tovább pályafutását Nagy-Britannia egyik legféltettebb titkaként. Hogy melyik út vár rájuk, még kérdéses, egy azonban biztos: bár még csak február van, 2010 eddigi leglenyűgözőbb lemeze az övék. Egyszerre gyönyörű, szellemes és bohém. Páratlan!
