Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Zooey Deschanel egyértelműen csak mozis karrier melletti hobbiként tekint a She & Himre. Love Is Allt hallgatva az a fránya hiányérzet van az emberben, hogy még mindig több van ebben a zenekarban. A Fang Island rendkívül ötletesen vágta össze a már ezer helyen megjelent témákat. Az Alcest olyan, mintha a Coldplay metált játszana, csak elfelejtett volna énekest váltani. A Hypothermia a vikernesi (burzumi) hagyományokat inkább hangulatot fest, mint zenél. Ömlesztett kritikák.

She & Him – Volume Two
(Double Six Records)

Alany: Második lemezét adta ki Zooey Deschanel, és M. Ward duója. A Volume One kellemes meglepetés volt, igazi színészlemez, világmegváltó szándék nélkül. Ez most sincs máshogy, Deschanel egyértelműen csak mozis karrier melletti hobbiként tekint a zenélésre.
Pro: És ez így jól is van, hiszen a She & Him nem támaszt magával szemben sem elvárásokat, és így mi sem támaszthatunk. A Volume Two is ugyanaz a szertelen, játékos, leginkább a '60-as évek amerikai lánypopjait idéző produkció, mint az egyes sorszámú volt. Zooey karakterszínészként még a zenében is bájosan hozza a „fura lány” karaktert, ami természetesen nagyon vonzó. Aki ezt szereti, az most is örülni fog, aki (teljesen érthető módon) giccses lufinak találja az egészet, annak meg úgyis mindegy.
Kontra: Valamivel gyengébbek lettek a dalok, mint a bemutatkozáson, illetve helyenként már tényleg nagyon stílusgyakorlat-szagot érzek.
(Szöveg: fá; pontszám: 3/5)

Love Is All – Two Thousand And Ten Injuries
(Polyvinyl)

Alany: svéd popzenekar, amelynek első lemeze, a Nine Times That Same Song a 2000-es évek egyik legjobb bemutatkozása volt. Az azon hallható alig félórás, dögösen zajos, szexisen dallamos posztpunk-pörgés a folyamatos szaxofonnyekergéssel és a kiabálós női énekkel olyan, mint egy őrületes házibuli aláfestő zenéje, ahová csak príma csajok és jó fej pasik jöttek el, mindenki ittas, az egész bagázs boldogan üvöltve táncol, és természetesen mindez úgy ér véget, hogy a szomszéd kihívja a rendőrséget. A két évvel későbbi album (Hundred Things Keep Me Up At Night) nyilvánvalóan nem sikerült (nem sikerülhetett) olyan jól, mint az elődje: nyoma sincs a laza hányavetiségnek, lassabb, megfontoltabb, komolyabb lett. A bulis arcok tíz év után összejöttek nosztalgiázni, de önfeledt tánc helyett csak finoman riszálták. És most itt a harmadik nekifutás, a hagyományoknak megfelelően „számos” címmel, retró hatvanas évekbeli hangzással.
Pro: a házibuli ugyan nem folytatódik, de legalább olykor-olykor felidézik. A Bigger Bolder, a Dust vagy az Early Warnings akár az első lemezt is erősíthette volna, de a klipes Kungen beindulása is fincsiség. Végre megint recseg (igaz, csak pár helyen) a szaxi! Ezúttal több a vokál, ami annyira jól működött az első lemezen, és Josephine Olausson néha megint a kiabálásig dühösödik. Kicsit olyan, mintha ez a lemez lenne a második, és a második a harmadik, mert a Two Thousand jobban hasonlít a Nine Timesra, mint a Hundred Things.
Kontra: az a fránya hiányérzet azért csak megmaradt, és vele a gyanú (remény?) is, hogy még mindig több van ebben a zenekarban. Mostantól két út áll a Love Is All előtt: vagy végre megismétli a Nine Times eszelősségét, vagy annyira mást kezd játszani, hogy eszünkbe se jusson az első lemez. A harmadik lehetőség, hogy feloszlik, de erről ne is beszéljünk.
(Szöveg: SCs.; pontszám: 3,5/5)

Fang Island - Fang Island
(Sargent House)

Alany: Pitchfork-szkeptikusok most takarják el a szemüket - a következő leírásban egyszerre fog szerepelni, az amerikai, valamint a független jelző, a kritikusi elismerés, a South By Southwest fesztivál is. És akkor most leírjuk, hogy a Fang Island egy brooklyni illetőségű amerikai független zenekar, akit az utóbbi időben nagyon megszeretgettek a kritikusok, és két EP után most nagylemezzel jelentkeznek, ami az ígéret szerint mozgalmas, fantáziadús és szórakoztató. Na persze.
Pro: Csak hát a helyzet az, hogy tényleg. Hiába húzza bárki az orrát, mert hiába ők az ezredik zenekar, akiről hallottuk ugyanezt, valamiféle érthetetlen véletlen folytán ez tényleg mozgalmas, okosan hangszerelt és komponált, de egy percig sem túl okoskodó, végig szórakoztató anyag eszetlen jó szintikkel, cséplő gitárokkal, sokhangú de egyszólamú énekekkel, hirtelen váltásokkal érzelmileg és hangszerileg egyaránt. Tökmindegy, hogy a Fleet Foxesra vagy a YACHT-ra gyógyuktál rá az utóbbi két évben a Fang Island könnyen az új kedvenced lehet.
Kontra: A lemezzel tulajdonképpen semmi, csak sajnos elemeiben már azért hallottuk a jó részét, bár az ollót hihetetlen ügyesen kezelik. Pechükre talán rosszkor tűntek fel, mostanra rengetegen csömörlöttek meg ettől a szcénától, nem alaptalanul.
(Szöveg: eron mezza; 4,789/5) Ezt hallgad!

Alcest – Écailles de Lune
(Prophecy Productions)

Alany: a black metal és a homoszexualitás sokáig nem összetartozó fogalmak voltak, ám hála Gaahlnak, nemrég egymásra talált ez a két szubkultúra is. Persze nagy kérdés, a francia Alcest zenéje mennyire tekinthető black metalnak, ám az vitán felüli, hogy Neige hangja és éneklési stílusa simán nevezhető buzisnak. (Valahol azt hallottam, az Alcest olyan, mintha a Coldplay metált játszana, csak elfelejtett volna énekest váltani, és bár Chris Martin nem meleg, azért mindenki értheti a hasonlatot.) Az Alcest bemutatkozása, a 2007-es Souvenirs d’un autre monde, ha nem is pumpált új vért a metálba, friss és meglepő hangvételével utat mutatott pár zenekarnak. Az Alcesttel tavaly split albumon szereplő honfitárs Les Discrets például szintén a napokban jelenteti meg – debütáló – lemezét. A zord, jeges északi tájakat megzenésítő (poszt) black metal és a shoegaze elegye az akusztikus gitáros hangulatfestésekkel és a szuperdallamos melankolikus énekkel valóban furcsa szülemény. Nem csoda, hogy megosztja a metálos társadalmat, és sokan a pokolba kívánják.
Pro: semmivel sem rosszabb lemez, mint a Souvenirs. „Újdonság” az egyetlen dalban hallható károgás, de amúgy is próbált a szűk kereteken belül érdekes és változatos lemezt készíteni Neige, akit csak élőben segítenek kísérőzenészek, amúgy mindent maga játszott fel a stúdióban. Akik kedvelik az Agallochot, az Amesoeurs-t és a hasonló, maszatolós metálban utazó zenekarokat, megpróbálkozhatnak az Alcesttel is.
Kontra: ami három éve újszerűnek hatott, ma már egyáltalán nem az. Továbbra sem hiszem, hogy a My Bloody Valentine-hívők torkán le lehetne nyomni akár egyetlen Alcest-dalt is, és szintén nagyon kétséges, van-e közös metszete mondjuk a Slowdive- és az Aeternus-rajongók halmazának. Szóval, metálnak puhapöcsű, popnak meg nagyon metál.
(Szöveg: SCs.; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!

Hypothermia - Skogens Hjärta
(Szerzői kiadás)

Alany: A svéd Kim Carlsson a vikernesi (burzumi) hagyományokat követve javarészt egyedül készíti lemezeit és a kíméletet nem ismerő monoton hangulatfestést részesíti előnyben egy-egy Hypothermia-album rögzítésekor. A legfrissebb, a Skogens Hjärta erről az oldalról letölthető.
Pro: Nagyon könnyen bele lehet merülni az állandóan ismétlődő riffelgetésbe, de főleg a dobnak van olyan hullámzó, meditatív hatása, ami hamar elragadja az embert. Természetesen Carlsson az élet negatív dolgaira fókuszál, kimért és velőig hatoló szomorúságot fest elénk zenéjének minden hangjával. Akik szeretnek belemerülni a hétköznapok fásult pillanatai után egy még zordabb, ridegebb, de ennek ellenére mégis emberibb világba, azoknak remek társuk lesz a Skogens Hjärta.
Kontra: Viszont masszív lelkierő is kell ahhoz, hogy a több mint egyórás, egyetlen számos cd egyszeri végighallgatása után az ember újra elővegye azt. Pedig megéri, csak finoman kell ráhangolódni és hagyni, hogy a szerző szándékaival ellentétben ne sírjunk, hanem szenderedjünk egy jót a Skogens Hjaertára.
(Szöveg: Gnosis; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!