Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Magyarország nem feltétlenül a tökös rock ’n’ roll zenekarairól volt híres korábban. Nem lehet tudni, hogy a dolog változik-e a közeljövőben, de legalább már vannak tökös rock ’n’ roll zenekaraink, akik közül egy már évek óta a stílust erősíti, a maradék három pedig csak pár éve, vagy eddig kevésbé aktívan. Az összehasonlítás adja magát, főleg, hogy mind a Trousers, mind a Joystix (képünkön), mind az Ozone Mama és mind az Irie Maffia Rock Trio most adott kisebb-nagyobb életjelet magáról.
Kezdjük a korelnökkel, bár nehéz dönteni az Ozone Mama és a Joystix között, ugyanis mindketten 2005-ben alakultak. A Joystix a So Low City EP-vel kezdett el újra mozgolódni, miután pár hónap fagyás után új tagokkal erősödött meg. Greff András már elég régóta maga mögött hagyta a stoner gyökereit (volt ő tagja a Wall Of Sleepnek is), és a Joystix előtt is egy hasonló zenekar összerakásán fáradozott, így adott volt a társulás. Ezen kívül basszusgitároscsere is kellett (Marton Zoltán érkezett), hogy legyen lendület. Az északi rockzenék közül talán a Backyard Babies a megfelelő viszonyítási pont. Az öt szám akár Svédországban is születhetett volna, és van is olyan jó, mint az svédeké. Egy kis önállóság elviselhető lenne, de ez szinte minden szóba kerülő zenekarra igaz. Például olyan kikacsintások is beleférhetnének, mint az előző lemezen a Temptation, vagy a Medicine Man (így utólag szembesül vele az ember, hogy milyen fasza kis album volt az And Joystix for All!). Nyilván az EP célja az egységesítés volt, de így oda a függetlenség. Persze, amíg olyan jó dalokat ír a zenekar, mint a Written in Water, addig nincs baj. (4/5)
Az Ozone Mama szintén ötéves, és náluk is tagcserék nehezítették az életet, most viszont elvileg stabil felállás van, amiben érdekesség a női dobos. A zenekar még komoly felvételt nem adott ki a kezei közül, és a koncertek terén sem voltak túl aktívak, de a lemez után annál több várható tőlük. Óriási szerencse, hogy mind a négy zenekar szervesen elkülöníthető egymástól, így az Ozone Mama a stoner hangulat miatt lóg ki a sorból a High Octane Fuel Baby lemez alapján (ami a myspace-en meg is hallgatható). A gitárhangolás, a riffek inkább a füstös, zöld színteret idézik, sőt a blues is előkeveredik, míg a számok felépítése, lendülete és a dallamos refrének a már emlegetett északi rock ’n’ roll zenekarokat. Első blikkre a legeredetibb csapat a négyből, de persze itt is fel lehet emlegetni számtalan őst. Náluk kemény hiba, hogy a kiállások, a lassú dalok egyszerűen nem mennek még, az ének, a dallamok sem elég erősek, hogy ilyennel álljanak elő, pedig az énekes Marcel a zenekar legerősebb pontja. Például a Sooner or Later egy kicsit zavaros, céltalan. Érteni, hogy mit akartak, de nem áll össze a dal. A jó, sőt kiváló számok azonban itt sem maradnak el, a Buried in my Head például messze a legjobb hazai rock ’n’ roll/stoner dalok között van. (4/5)
Végül az a két zenekar maradt, akiket a színtér kevéssé tud elfogadni, vagy legalábbis még idegenkedve fogad. A Trouserst néhány magát megnevezni nem kívánó zenész, és a közönség egy része nem tartja hiteles zenekarnak a stílusban. Na most, ezen a színtéren valóban fontos lehet a hitelesség, de annyira mégsem, hiszen ha valami működik, akkor végső soron csak jól kell éreznie magát az embernek. A Kőváry Zoltán énekes-gitáros vezette zenekar előző lemezével az indie-garázsrock változatán próbált úszni, de már ott sem volt tipikus résztvevője a divathullámnak, ráadásul valójában inkább öngyilkosság egy sikeres, divatos sláger (Blood for You) után olyan lemezzel előállni, mint a Soul Machine. Az albumot leginkább a Hellacopters utolsó megmozdulásaihoz lehet kötni, a svéd zenekar késői lemezein volt ilyen nagyon dallamos, mégis nagyon laza és rock felfogás. A Trousers még hangzásban is ráérzett erre a vonalra, mintha csak a hetvenes években készült volna a felvétel. A számok jók, a kissé furcsa akcentus még elviselhető, a hitelesség meg egy olyan fantom, amit talán csak kis ideig fog üldözni a közönség. Szóval jó újjászületés ez egy olyan zenekartól, akik sokat fognak még küzdeni a stílus hazai táborát jelenleg kitevő maroknyi ember figyelméért. (3/5)
Az Irie Maffia Rock Trio nevében hordozza azt a kezdeti kívülállóságot, amit az első hallgatásig nehezen tudna levetkőzni a projekt. Az Irie Maffia három hangszereséből kialakult zenekar a rockzenei kapcsolódásai miatt érezte, hogy az anyazenekartól merőben különböző dalok írásába kell kezdenie. Természetesen náluk is van közvetlen ihlető, ez pedig a Wolfmother. A Chili Bone nagy mértékben az ausztrál zenekar mintájára szól, pedig hát ők sem mondhatók eredetinek. Már itt nyilvánvaló, hogy a projekt leggyengébb összetevője az ének, ami éppen hogy ellátja a feladatát, és inkább csak a kórussal megerősített refréneknél kel életre. Szerencsére a retroérzés a maradék három számnál már múlóban van. Mintha csak egy másik zenekar játszana. Érezhetően útkeresés zajlik, illetve persze nem is nagyon görcsölnek ezen, csak zenélnek, ahogy jól esik. A zenészek valóban jók, sőt technikailag talán a legjobbak az itt jelenlévők közül. Még egy kicsit gyúrni kell a dalokon, és átváltozik ez egy komoly zenekarrá. Illetve ha lehet javasolni, akkor egy névcsere sem ártana, ha ez egy különálló produkció lesz. (2,5/5)
Még hátra van egy összegzés, ami inkább sürgetés. Ezt a négy zenekart egy színpadon lenne jó látni, és az is jó alap, ha hosszútávon összefognak. Egymást erősítve, de folyamatos zenei rivalizálással egy szép kis színtér alakulhatna ki, ami külföld felé nyithatna.
