Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Killing Joke @ A38 Hajó, 2010.10.05.
Mindenem fájt, ráadásul fáradtságból és egyéb okokból kifolyólag kifejezetten kedvetlenül sikerült a hajóra érkeznem, pedig már hetek óta vártam ezt a bulit. A bemelegítésként fellépő First Aid 4 Souls műsorának nagyjából a felét sikerült elkapnom. Nem az ő hibájuk, de nem igazán voltam ráhangolódva arra az elektronikus/indusztriális mixre, amit nyomtak. Az érzést nagyjából ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy kiadós gyomorrontás után már épp ennél valamit, mire az étteremben a pincér eléd rakja a hely specialitását, a házi disznózsírban főtt pacalpörköltet. Szóval jó volt ez, mert érdekes, kísérletezős zenét adtak elő, csak nekem volt akkor és ott túl sok, túl rideg és gépies.
A Killing Joke a Tágra zárt szemek című film egyik jelenetének zenéjét használta intróhoz (igen, az orgiás részből), kezdésnek pedig kaptunk két korai számot a Tomorrow's Worldöt, meg az egyik legnagyobb sláger, a Love Like Bloodot. Gondoltam, igaza lesz annak a fiatalembernek, aki a szünet alatt a mellettem lévő vécéfülkéből ecsetelte mobiltelefonon valami ismerősének, hogy csak régi számok lesznek, semmi sallang, de végül majdnem minden korszakot megidéztek legalább egy szám erejéig. Az új Absolute Dissent lemezről kifejezetten sok dal került elő, ami némileg meg is lepett, mivel az anyag még csak a napokban jött ki, de valószínűleg pont nem attól vált ilyen hatású zenekarrá a Killing Joke, hogy csak a biztosra mentek a 30 év alatt.
A zenekar tagjai a Millenium klipjéhez képest kicsit megöregedtek és megkopaszodtak, de a játékra nem lehetett panasz. A kifejezéstelen arccal, évtizedek óta ugyanazon az ütött-kopott aranyszínű jazzgitáron pengető Geordie Walker az elején halknak tűnt, de aztán vagy én szoktam meg a hangképet, vagy tekergetett valamit a potmétereken az ezért felelős kolléga, mindenesetre rendben összeállt a hangzás. Youth (becsületes nevén Martin Glover) basszusgitáros és Paul Ferguson dobos is tették a dolgukat, náluk eleve nem a hangszeres virgákon van a hangsúly, a show-t meg úgyis az énekes Jaz Coleman szolgáltatja.
Coleman arcmimikája és mozgáskultúrája szintén megérne egy pszichológiai elemzést. Nálam abban a kategóriában van, ahol rajta kívül még mondjuk Mike Patton tartózkodik, meg mondjuk Steve Austin a Today Is The Dayből, azaz semmi esetre sem nem mennék oda hozzá aláírást kérni a koncert után, nehogy a végén még bajom essen. Persze nyilván nem erről van szó, de azért egy-két pillanatra elgondolkodtam a produkció láttán, hogy ez a rettenetesen egyedi orgánummal rendelkező, Al Pacino és Alice Cooper szerelemgyerekének kinéző őrült vajon azonos-e azzal az emberrel, aki csak úgy mellékesen szimfonikus Pink Floyd-átiratokat csinál, amiket aztán a Londoni Filharmonikusok játszanak lemezre. A frontember egyébként olyan szinten énekelt lemezminőségben, hogy ismerőseim közül néhányan sampleres segítségre gyanakodtak, de ha volt is, azt nagyon ízlésesen csinálták. Alkalmanként egyébként a többiek, különösen a billentyűsöket kezelő fiatal srác, a lexikon szerint bizonyos Reza Udhin segítettek be neki vokállal.
Olyan 18-20 szám hangzott el a koncerten, a végén volt még Asteroid a bohócos lemezről, a ráadásban meg a Pandemonium címadója, amire talán a legnagyobb mozgás lett a hajón. Több mint becsületes koncertet adott a Killing Joke, talán futja még az erejükből pár tiszteletkörre a következő években.
