Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Pain Of Salvation @ A38 Hajó, 2010.10.24.
A svéd Pain of Salvation sokak szomorúságára, és sokak örömére szinte szólózenekarként működik. Egyértelműen eldönthetetlen, hogy rendben van-e, ha egy zenész egója ilyen mértékben rányomja a bélyegét egy zenekari produkcióra. Annyi bizonyos, hogy Daniel Gildenlöw tehetséges művész, mindenhez ért, dalszerzéshez, hangszereléshez, énekléshez, gitározáshoz, és inkább nem is sorolom tovább. Az viszont minden koncertjükön bebizonyosodik, hogy hozzá hasonlóan tehetséges társai is vannak.
Budapesten sokadszor koncerteznek, szinte minden felállás járt itt, ami az utóbbi tíz évben kialakult. Jelen pillanatban négyen, állandó basszusgitáros nélkül üzemel a zenekar, a kisegítő neve Per Schelander, aki akár maradhatna is köztük, olyannyira passzol a színpadképbe és a zenébe. A három éve csatlakozott Léo Margarit már teljesen beilleszkedett, és tőle valahogy természetesebb is lett a dob, mint korábban volt, Johan Langell inkább az óramű pontosságával váltott ki elismerést régen. Szóval úgy tűnik, most minden rendben van a zenekarban, a legfrissebb album körüli viták ellenére is. A minden eddiginél infantilisabb Daniel Gildenlöw (a hajából egy kis copfot csinált a koncert előtt, mintha csak egy kislány lenne) ismét megosztotta a zenekar rajongóit, pedig koncerten már az új dalok is maximálisan érvényesülnek.
Az este érdekessége volt, hogy a három új dalon kívül szinte mindegyik nagylemez kapott lehetőséget, még az első, az Entropia is két számmal. A príma hangzás, a jókedvű zenekar és a szokásosan lelkes közönség talán a legjobb magyar Pain Of Salvation-koncertet produkálta. Az objektivitás kényszere mondatja csak, hogy a viccelődés, a kirobbanó jókedv erősen kontrasztos a sokszor borult, sötét hangulatú zenével, de egy zenekar azért van, hogy szórakoztasson. Biztosan volt olyan, aki azt sem értékelte, hogy Gildenlöw hosszú perceken keresztül élcelődött hazájának közönségén, miszerint ott, ha arra szólítanak fel, hogy üvöltsön mindenki, az emberek keresztbe tett kézzel bólogatnak. Mindezt persze a magyar közönségnek is produkálnia kellett. A ráadásban, talán többek bánatára a Hallelujah alatt mindenkit leültettek, márpedig a hangulata ennek is kitűnő volt. A Leonard Cohen-feldolgozás előtt még volt egy hosszúra nyújtott jammelés, amiben Gildenlöw dobolt, Margarit pedig énekelt. Habár egy idő után ez már túl sok volt a jóból, azt legalább hallhattuk, hogy az énekes jól dobol, a dobos pedig jól énekel.
Nem negatívum, de furcsa jelenség, hogy a zenekar igazán energikus lett a színpadon. Ezzel korábban sem volt baj, de feltűnő az új lemez, a Road Salt One dalai alatt a zúzás, az ugrálás, mintha csak azt akarnák bizonyítani, hogy ezekben is ugyanannyi energia van, pedig inkább higgadtabb bluesrock számokról van szó. Mindenesetre el tudták adni ezeket is, ahogy az egész estét. Kötve hiszem, hogy utoljára voltak Magyarországon, érdemes hát annak is egyszer megnézni őket, aki most kihagyta volna. Ebben a furcsa eklektikában mindenki találhat magának való pillanatot, bármilyen stílust is szeresse.
(A kép nem a helyszínen készült.)
