Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Foo Fighters – Wasting Light
(Sony Music)
Kissé ambivalens érzéseim vannak nekem a Foo Fighters zenekarral kapcsolatban. Miközben alapvetően kedvemre való az, amit csinálnak, a zenéjük sosem teljesedett ki, sosem volt benne az a plusz, az az állat, amitől hanyatt vágnám magam. Időközben persze nyilvánvalóvá vált, hogy ez a fojtott, visszafogott, biztonsági rockzene a Foo Fighters stílusa, és ez a Wasting Light című új lemez is csak azt bizonyítja, hogy ki sem fog lépni belőle soha, tehát ezzel kell megbarátkoznom.
Dave Grohl az évek folyamán sok projektet összehozott, sok helyen bizonyította (vagy próbálta bizonyítani), hogy ő nem csak „A Nirvana-dobos”, hanem valami sokkal több. Bár siker tekintetében éppen a biztonságosabb Foo Fighters hozta meg neki az elismerést, azért közben megmutatta Voivod-mániáját a Probotban vagy a zajosabb hardrock-hatásait a Them Crooked Vulturesben. A fazon hiperaktív, mindenütt ott van, mindenről van véleménye, és élvezi is, amit csinál. Már csak az hiányzik, hogy ez a sokkal szélesebb érdeklődése bátrabban megjelenjen a főzenekarában is.
Vegyük például a zajos, hátulról szóló (nem meglepően Voivod-hatású) riffel kezdődő White Limót. Ebben még mindig benne van, hogy egy vadállatot fognak vissza, de végre úgy szól, mintha azt a dögöt szabadjára is akarnák engedni, mintha már tényleg csak hajszálak választanának el attól, hogy leteperjen. Sajnálatos, hogy mindössze ez az egyetlen olyan szám, ahol erre jár a zenekar, a többi amúgy szimplán jó dal, még úgy is, hogy azért néhány émelyítően langyos cuccot is összehoztak. Ilyen például a seggrázós rockdisco-sláger, az Arlandria, ahol már csak a taps hiányzik, amire a pompomcsajok tudnak kalimpálni. (Grohl és a Foo Fighters hülye klipjei tehetnek róla, de itt el is képzeltem, ahogy a frontember kifestve ugrál.)
Szóval ezt a langyosságot leszámítva jó számok vannak a Wasting Lighton. A kezdő Bridge Burning hanyag énektémái a Queens Of The Stone Age lemezére is felfértek volna, de a Rope ütemében és félelmetesen slágeres refrénjében is bőven van fantázia. A lemez vége felé megbújó Miss The Misery arra bizonyíték, hogy a klasszikus, nagy volumenű hard rock újra kezd visszatérni oda, ahova való, és már a mainstream is nyitott rá. A lemez ékessége a I Should Have Known, amiben Krist Novoselic, volt Nirvana-basszusgitáros harmonikázik és basszusozik (jól kiemelve röfög a hangszer). Egy jól felépített, hangulatos dal, szép fokozással és kellően tüzes refrénnel.
A lemez többi száma valahol az Arlandria és a White Limo között van, hol keményebb, hol lágyabb, de szinte mindvégig nagyon slágeres. Az utóbbi dal és az a néhány zajosabb riff sajnos még mindig nem elég, hogy ellenpontozza a barátságos hangzást, de legalább megpróbálja. A Wasting Light jó hallgatnivaló, és bár továbbra sem lehet megváltani vele a világot, azért kellemessé teheti a napot, mondjuk munka közben, vagy éppen egy fesztiválon sör billegetése közben, belebambulva a lemenő napba.
