Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Beastie Boys – Hot Sauce Committee Part Two
(EMI)
A 2004 óta első teljes értékű stúdiólemezét kiadó Beastie Boys újkori albumait kétféle módon lehet hallgatni. Az első verzió a beteges új utáni vágyakozás: képviselői szeretik hangoztatni, hogy a Hello Nasty, hardkórabb verzióban az Ill Communication után teljesen felesleges volt a New York-i zenekarnak bármit is csinálnia, hiszen úgyis csak gyenge önismétlés, a saját poénjaik ismételt elsütése. A másik nézőpont örül annak, hogy egyáltalán létezik még Beastie Boys, mert bár tényleg semmi újat nem csinálnak már, egy másik zenekar sem szól hasonlóan, márpedig erre az ugrálós hip hopra akkor is igény lesz, ha jövőre mégsem jön el a világvége.
Én hajlok a második csoport véleményéhez közel helyezkedni, mert ember józan ésszel nem várhatja el, hogy egy 1979-ben alakult zenekar, amiből Adam Yauchnak az is nagy szerencséje, hogy egyáltalán még él, majd megváltja a világot 2011-ben. Mindezt egy olyan stílusban, aminek a mainstream előadóinak a fejlődési útvonala leginkább az autotune fejlődésével párhuzamos, és aminek a csúcsán a korai maszkulin megmondóemberek helyett jelenleg Kanye West és will.i.am szintű metroszexuálisok vannak.
A Beastie Boys hetedik lemezében tényleg az a legnagyobb újdonság, hogy az második részt hamarabb adták ki, mint az egyelőre tisztázatlan ideig elhalasztott elsőt, de hát ilyet is láttunk már mástól. A zenei anyaghoz igazán hasonlót viszont tényleg csak egy zenekartól hallhattunk korábban, az pedig épp a Beastie Boys volt, ezért akinek mondanak valamit a Sabotage, Intergalactic vagy Body Movin' címek, azok nyugodt szívvel szerezzék be a Hot Sauce Committee Part Two-t is, mert az öreg Mike D még mindig ugyanolyan védjegyszerűen MC-zik, mint régen, és most is vannak dalok, amik nélkül egyszerűen nem tudok elképzelni házibulit.
Érdekes színfoltjai az albumnak a vendégénekeseket felvonultató számok, a már jó ideje ismerhető Too Many Rappersben Nas szövegel egyet elképesztően feszesen egy jó súlyosra sikerült alapra, a Don't Play No Game That I Can't Win pedig Santigoldot énekelteti meg, hozzá illő módon jamaicai hatásokat felvonultatva.
Minden új lemez felett érzett örömöm mellett azért figyelmeztetnék mindenkit, hogy ez a lemez sem klasszikusként vonul be a történelemkönyvekbe. A Hot Sauce Committee Part Two második fele erős laposodást produkál, sajnos a vége felé kifejezetten alibizésnek tűnik az egész, ami azért ijesztő, mert a 44 perces lemezhosszra sehogy sem lehet ráfogni, hogy túl sok lenne.
Aki a paradigmaváltó Beastie Boyst keresi, az tehát vegye úgy, hogy kedvenc zenekara feloszlott, és nem csinál már semmit, aki viszont ezekben a vészterhes időkben szeretné ha eszébe jutna, miért is hallgatott annak idején annyi hip hopot, és mellé hajlandó megérteni egy zenekar korából fakadó jelenségeket, az bátran nyúljon a Hot Sauce Committee Part Two-hoz.
