Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Swans @ Trafó Kortárs Művészetek Háza, 2011.05.21.
Teljességgel kizárt, hogy a szombat estére jósolt világvége és a tavaly visszatérő Swans budapesti koncertje véletlenül esett volna egybe. A két esemény voltaképpen tökéletesen kiegészíthetné egymást. Valósággal megelevenedik az ember szeme előtt a kép: miközben a Swans a színpadon „büntet”, – vagy mondjuk inkább úgy – játssza „kompromisszummentes” zenéjét, a falak megnyílnak, a rések mögül vakító, sárgásfehér fények törnek elő, majd könyörtelenül beköszönt a Vég.
Sokakhoz hasonlóan halni indultam én is aznap este a zenekar koncertjére. A tizenhárom év után újjáalakuló Swans a 2010-es, My Father Will Guide Me up a Rope to the Sky című lemezét turnéztatja éppen. A csapat a nyilatkozatokkal és az előző ténnyel egybehangzóan, a múlttal vajmi keveset törődve, főként legutóbbi albumának dalait adta elő. A koncert egy monoton morajlásból bontakozott ki: a sorjában színpadra lépő zenészek a hangszerpark tagjait elemenként vonták be a lassú felvezetésbe. A Swans ominózus zenei világa élőben különösen nagy tekintélyt követelt magának. Méginkább felsőbbrendűnek éreztette magát, mint azt egyébként a lemezeken megszokhattuk. Akárcsak egy szigorú isten, úgy telepedett a hallgatóra. A grandiózus rítus főpapja a frontember, Michael Gira volt, aki miközben a gitárja húrjait nyúzta, megszállott módjára, keservesen, ugyanakkor némán ordított. Olykor dörmögött is egy keveset a mikrofonba, néha koordinálatlan tánctudását mutogatta, egy fél perc erejéig pedig kézfejével a nadrágjában elveszve ingerelte – de az is lehet, hogy csak intenzíven igazgatta – péniszét.
A koncert másik központi figurája a zenekar „vargalíviusza”, Thor Harris volt. A hosszú, csapzott hajú ütős félmeztelenül, vad, törzsi erővel püfölte a dobokat. Az ő ellenpontjának Christoph Hahn bizonyult, aki a számok között gyakorta rántotta elő farzsebéből a fésűjét, és nyalta vele hátra haját, pont mint egy csúnyán megöregedett, nagyvárosi ficsúr. A további három tag – Norman Westberg gitáros, Chris Pravdica basszusgitáros és Phil Puleo dobos – egymásra nagyon odafigyelve és játékukat gondosan összehangolva minimális feltűnést keltett.
A Swans műsoráról sok jót el lehet mondani, de vajmi keveset ér mindez, ha egyszerűen hosszúnak és vontatottnak éli meg az ember. „A kevesebb néha több” frázisa épp az ilyen kevésbé könnyen emészthető zenekarok koncertjeinél a legigazabb. Na, nem mintha olyan nehéz lenne befogadni az együttes zenéjét. Nem igényel az különösebb gondolkodást, csakis figyelmet. Ám az agy fokozatos fáradtával a koncentráció egy bizonyos idő után törvényszerűen lankadni kezd. Főként ha egy ennyire látványosan anti-slágerekben gondolkodó zenekar koncertjéről van szó. A kétórás fellépés alatt nemcsak nekem, hanem a körülöttem állóknak is látványosan elterelődött a figyelme. Többen is ölbe tett kézzel egyik lábukról a másikra álltak, vagy felfedezték a terem más pontjait, a legbátrabbak pedig még sörért is elugrottak.
Amikor a koncert végén Gira épp az utolsó sorokat énekelte el „a cappella”, a hátsó sorokból hirtelen eldördült egy „Be vagy baszva!”. Ha jobban belegondolok, nagyon sokunk csalódottsága benne volt ebben az egyetlen tömör mondatban. Hiába a várakozás. Az apokalipszis szeánsza végül elmaradt.
A képet innen loptuk.
