Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Chickenfoot – III
(eOne Music)
Tinikoromban azzal (is) szórakoztam, hogy egy kockás füzetbe hetente összeírtam azokat a szupergroupokat, amiket akkor éppen a legszívesebben meghallgattam volna, így került egy zenekarba Steve Vai, Joe Satriani, Nikki Sixx, Dave Lombardo és Bruce Dickinson. Azt, hogy ebből mi sülne ki, soha nem tudjuk meg hálistennek, de azzal már 2009 óta tisztában vagyunk, mit tud kihozni egymásból négy olyan zenész, mint Satriani, Sammy Hagar, Michael Anthony és Chad Smith, mert Chickenfoot néven zenekart gründoltak maguknak. Az első anyag nagyon jó kis rocklemez lett, pár egészen kiváló darabbal (Down the Drain, Sexy Little Thing, Get It Up), joggal várták a rajingók, hogy a második album (ami a III címet kapta természetesen, vicces fiúk ezek) erre rátesz még egy lapáttal.
Harmadik hallgatás után bátran kijelenthetem, hogy rá is tett sőt, ennyire hangulatos, végig egyenletes színvonalú anyagot a legutóbbi Mr. Big óta nem hallottam. A rockzenétől nem távolodott el a zenekar egy jottányit sem, de hozzátett olyan motívumokat, amiket az első lemezen, az ismerkedési korszakban még nem akartak, vagy mertek meghúzni. Mivel a négy zenész más és más háttérrel és iskolából érkezett, csak időkérdése volt, mikor áll elő valaki egy bluesosabb nótával, vagy csempész be egy kis soul-r'n'b-hatást valamelyik keményebb riff mellé. Ahhoz viszont igazán jó zenészek kellenek, hogy mindez ne menjen az eredeti koncepció rovására, és menjen át az anyag 45 perces szenvelgésbe.
A lemez egy középtempós rocknótával indul, és már itt is feltűő mennyire alárendeli magát a zenekarnak és a daloknak Satriani, nem virgázza szét a lemezt, nem helyezi magát előérbe (na jó, a Three and a Half Letters vége az más tészta), együtt hogy szól a zenekar, a riffek pedig a teljes lemezen szenzációsak. A második Alright, Alright-ban a legjobb Michael Anthony vokálozása és az a jó húzós blues-alap, amit alátol Chad Smith-szel együtt. Az Up Next és a későbi Big Foot emlékeztet leginkább az első albumra, kiváló rockszámok, könnyen énekelhető refrénnel és nagyon jól összerakott dalszerkezettel.
A kísérletezőbb darabok közt van a Come Closer, egy soulba, vagy inkább r 'n' b-be hajló lassabb nóta, Hagar ebben énekli a legnagyobbat a lemezen. A leglehúzóbb darab a Three and a Half Letters. Felkavaró dal, amiben Hagar három neki írt levelet olvas fel verze gyanánt. A levelek a gazdasági válság miatt nincstelenné váló amerikaiak kínjairól szólnak, elég furcsa ezt egy rocklemezen visszahallani, bár Hagar mindig is ismert volt végtelen nagylelkűégéről (több alapítvány is fűződik a nevéhez, segít, ahol tud). A Dubai Blues egy sokkal vidámabb darab, csak úgy, mint a bendzsóval megbolondított Something Gone Wrong, aminek az énekdallamát, ha akarnám sem tudnám elfelejteni.
Kiválóan összerakott album a III, kísérletező kedvű profi zenészek könnyed, laza örömzenéje, aminek minden percén érzőik, mennyire szeretnek ezek az emberek együtt játszani. Ha játszanak a környéken a közeljövően, tuti kimegyek a bulira.
