Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Jane’s Addiction - The Great Escape Artist
(Capitol/EMI)
A Jane’s Addiction a rockzene primadonnája. Ez persze leginkább az extravagáns énekesnek, Perry Farrellnek köszönhető, akinek jellegzetesen nyávogós stílusa, utánozhatatlan színpadi mozgása, és transzvesztitákat megszégyenítő harsány öltözködési stílusa eleve kellőképpen feltűnő. Ott van még mellette a gitáros, Dave Navarro is, aki vámpír imázsával szintén nem egyszerű eset, de olyannyira eredeti hangulatokat csikar ki hangszeréből, hogy még egy lemez erejéig a Red Hot Chili Peppersből is majdnem Jane’s Addictiont csinált. Már a két főhős alapján nem meglepő, hogy a zenekar hosszabb-rövidebb pauzákkal, nem kevés tagcserével a basszusgitáros poszton, továbbá változatos zenei kanyarokkal képes csak működni.
A korai csapongó, nagyon experimentális albumoktól a frissre éhes rockvilág leszarta a bokáját, bár a Rolling Stone magazin csak az új évezredben bírálta felül korábbi lehúzó kritikáját. Azok a lemezek valóban mást akartak, és többnyire mást is csináltak, mint a kortársak. A zaklatott ütemek, Farrell nehezen befogadható hangja, a stílusok mixelése, továbbá a már említett nem mindennapi megjelenés predesztinálta őket a sztárszerepre, már ami a nyolcvanas évek végét, kilencvenes évek legelejét illeti. Aztán ugye valahogy mégsem fértek meg egymás mellett, 1991-ben szétmentek, mindannyian belenyúltak másba, majd pár hébe-hóba reunion után 2003-ban összerakták a Jane’s Addiction ún. rocklemezét, a Strayst, ahol már nem voltak nagyobb csavarok, a dalok dalformát kaptak, Navarro pedig megvastagította a gitárhangzását. Kicsit talán éppen ezért volt egyszínű, de legalább lendületes az a lemez.
Farrell ezután megcsinálta a Satellite Partyt, ahol az énekes feleségének szerepe kísértetiesen hasonlított arra, amikor Yoko Ono rátelepedett John Lennonra, és még a színpadra is elkísérte férjét. Persze Etty Lau (a feleség) kétségtelenül dekoratívabb jelenség, mint Ono, szóval legalább látványban emelte a nívót, ha zeneileg nem is nagyon. Maga a projekt egyébként rikító sokszínűsége ellenére is jól sikerült, leginkább a kiváló dalok miatt.
Ilyen előzmények után mit várhatunk egy új Jane’s Addiction-albumtól? Bármit. Lehetett volna ez olyan csapongó, mint az első munkák, vagy olyan rikító, mint a Satellite Party, vagy olyan egységes, mint a Strays. Ez utóbbi nagyjából amúgy meg is valósult, mert a The Great Escape Artist stílusában egységes. Az összes dallam úgy nyúlik, ragad, mint egy rágó, csak ez a rágó fekete. Tíz borús dalt kapunk, amikben a Strayst idéző rockos záráson kívül nincsenek nagyobb kilengések. Farrell lenyugodott, és habitusa alkalmanként talán túlzottan is megidézik Bonót, a gitárhangulatok pedig a Muse-t, bár Navarro inkább volt ebben a kapcsolatban oktató, mint tanítvány. Itt kell megemlíteni Dave Siteket, a TV On The Radio vezérét, aki nem csak, mint basszusgitáros szerepelt a lemezen Eric Avery alapító helyén, hanem állítólag a dalokba is jelentősen belenyúlt. Ez hallatszik is, de szerencsére nem annyira, hogy a Jane’s Addiction elveszítse az egyéniségét.
Nem minden dal egységesen erős azonban a lemezen. A morgós Underground, a sejtelmes, majd bombasztikus Irresistible Force és a végtelenül slágeres Twisted Tales öt pontot kapnak az ötből. A maradék legfeljebb négyet, mert ezek valahogy eltörpülnek az előbb említettek mellett, nem csavarják meg annyira az ember szívét, mert ugye a régi idők tökcsavarásáról immár aligha beszélhetünk. Aki a Strays rockhangzását, vagy az 1990-es Ritual De Lo Habitual kiszámíthatatlan ütemeit szeretné hallani, pórul jár. Ez egy nyugodt, csillagokat bámuló lemez, ami méltó a Jane’s Addiction velős karrierjéhez, csak prekoncepciók nélkül kell hozzáállni.
A lemez megvásárolható a Bookline.hu-n.
