Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Valamikor 1981-ben, a 18 éves James Alan Hetfield meglátta Lars Ulrich 17 éves dán fiatalkorú hirdetését az egyik helyi újságban, és válaszolt rá. Kb. ilyen egyszerűen alakult meg a Metallica, igaz, az első találkozás után kellett még pár hónap, mire ’81 októberére hivatalossá is vált a dolog. Magyarán: idén harmincéves a világ legnépszerűbb metálzenekara. Wikipediát olvasni mindenki tud, így ahelyett, hogy részletesen leírnánk az ott fellelhető információkat, inkább a sorlemezekhez kapcsolt videóválogatás formájában végigmegyünk a Metallica karrierjén, és megpróbálunk rájönni, mitől is lett a Los Angeles-i csapat ilyen nagy zenekar. Már, ha nem olyan egyértelmű mindenki számára.
Kill 'Em All (1983)
Szűk két év telt el a megalakulás óta, és két tagot már ki is rúgtak a zenekarból. A habitusában a többiektől nagyon eltérő Ron McGovney basszusgitárosnak, illetve az alkoholt és egyéb tudatmódosító szereket túlságosan kedvelő Dave Mustaine gitárosnak kellett távozni. Utóbbi megalapította a Megadeth-t és híres lett, előbbi pedig lényegében eltűnt a világ szeme elől. Azért Mustaine-nak annyi összejött, hogy négy dalhoz is ő hozta az alapriffet, így elég jó jogdíjakat kaphat a mai napig, de ettől függetlenül a témáit már az Exodusból kiszállt Kirk Hammett játszotta a lemezre. McGovney helyére a kreatív és képzett Cliff Burton került, aki dalt is szerzett. Hetfield énekelni nem akart, de mivel nem találtak frontembert, így kényszerből ő lett az. A Kill 'Em All egybehangzóan a thrash metal egyik legfontosabb lemeze.
Ride The Lightning (1984)
A második nagylemeze idejére sem tett még le James Hetfield arról, hogy külön frontembere legyen a Metallicának, de valószínűleg akkora erővel nem is próbálkozhatott az énekeskereséssel, mivel a Ride The Lightningon is az ő hangját halljuk. Az első album keménységét, gyorsaságát imádó thrash-rajongók kicsit meglepődtek ezt a nyolc dalt hallva, hiszen jóval több dallam szorult a már alapból változatosabb számokba, mint elődjeikbe. Persze sokkal kevesebb embert vesztettek a változással, mint amennyit nyertek vele, így senki nem bánkódott, sőt a kritikusok szerint ez minden idők egyik legjobb metállemeze, és már a korabeli szaksajtó is ajnározta a Ride The Lightningot. Cliff Burton szinte az összes számban társszerző, ráadásul a rég kirúgott Dave Mustaine-nak is vannak még itt dalmaradványai.
Master Of Puppets (1986)
Ha a Ride The Lightning minden idők egyik legjobb metállemeze, akkor a Master Of Puppets a legfontosabb. Itt ért be teljesen a Metallica stílusa, szinte csak tökéletes, pont annyira összetett, mint amennyire fogós dalok szerepelnek rajta. Ezzel a zenekar is nyilvánvalóan tisztában van: a 2006-os turnéjukon az elejétől a végéig eljátszották az akkor húszéves albumot, ezt azelőtt és azután sem tették meg egyetlen anyagukkal sem. A lemez turnéján a Metallica turnébuszát baleset érte, amit Cliff Burton basszusgitáros nem élt túl. Ekkor sokan a zenekar végét híresztelték, de a Metallica nem állt le, sőt.
...And Justice For All (1988)
A lemez a Master Of Puppets túlpolírozott, túlkomplikált változata. A dalok többnyire itt is jók, szerkezetileg hasonlóak, mint az előző albumon, de talán Burton elvesztésének hatására túlgörcsölték a felvételeket. A lemezen a Flotsam And Jetsamból átigazolt Jason Newsted játszik, mint basszusgitáros, akit, mint azt utólag bevallották, rettenetesen sokat szívattak a beszállása után, ráadásul a hangszere is alig hallatszik a dalokban. A problémák ellenére az egyik legnagyobb Metallica-sláger az ...And Justice for Allon van a One képében. Erre a dalra készült el amúgy az első klip is az ekkor már rendkívül népszerű, grandiózus turnékat lebonyolító zenekar számára.
Metallica (1991)
Ugye első lemeznek sokszor nem adnak címet, a Metallica az ötödiknél csinálta ezt meg, talán ezzel is jelezve, hogy új útra térnek, elhagyva az előző albumon csúcsra járatott komplex thrash-t. A Black Albumnak is hívott anyag talán legnagyobb hatása a Black Sabbath volt. Lassú, egyszerű felépítésű, rockos dalok, és a máig legnagyobb Metallica-sláger, az Enter Sandman. Ez az a metállemez, amire alapozva az ezermillió Metallica-tribute-zenekar megalakult, amit a legtöbbször énekelnek a karaoke bárokban, aminek témáit minden kezdő rockgitáros elsőként kapirgálja. Sokan innen datálják a Metallica hanyatlását, szerintük elhagyta a metál, a keménység a csapatot. Pedig lehet ezen, gyakran huszonéves fanyalgók közül sokan pont a Nothing Else Matters lágyabb hangjaira fogantak meg annak idején, de az tuti, hogy sok-sok, ma már nagykorú rockrajongó szülei lassúztak a dalra valami sulidiszkóban. A lemez kiadását gigantikus világ körüli turné követte, ahol a csapat esténként akár három órán át is a színpadon volt. A Metallica ezzel az albummal ért fel népszerűsége csúcsára.
Load (1996)
Öt évet Metallica-lemezre még soha nem kellett várni, lett is nagy pofára esés belőle. Mármint a rajongók számára, mert a Load csak a logikus következménye a fekete albumnak. Tovább rockosodott a zenekar, a hatások között továbbra is a Black Sabbath dominál, de a grunge-zenekaroktól is ellestek ezt-azt. A lemezhez tartozó promókampány még jobban kicsapta a biztosítékot sokaknál az erősen stilizált, pózolós imidzsével, na meg az, hogy a borítón Andres Serrano fotós saját ondója keveredik bivalyvérrel.
ReLoad (1997)
A lemez stílusilag, hangzásban, felfogásban egy az egyben az elődjére üt, ami nem is csoda, a dalok állítólag egyszerre születtek. Az igazat megvallva egyáltalán nem rossz lemez sem ez, sem a Load, sőt, kiváló mindkettő. Igazi felnőtt rockzene, jó dalokkal, ennyi.
St. Anger (2003)
A Load lemezek után a zenekar rögzített egy feldolgozásalbumot (Garage Inc.), egy szimfonikus koncertlemezt (S&M), majd lényegében földbe állt. Jason Newsted basszusgitáros megalapította Echobraint, hogy kiélje a Metallicában elfojtott kreativitását. Ez James Hetfiledet teljesen kiakasztotta, ezért (és a régi sérelmek miatt) Newsted kilépett a csapatból, ami a felszín alatt lappangó régi feszültségek miatt majdhogynem feloszlott. Hogy ez ne történjen meg, a zenekar csoportterapeutát alkalmazott (ezt örökíti meg a Some Kind Of Monster dokumentumfilm), és kiadta feszültségoldó nagylemezét, a St. Angert, amin a producer Bob Rock basszusgitározott. Igazából csak két baja van az albumnak: a hangzása és a hossza. Úgy szól (főleg a dob), mintha egy vödörben játszanának, ráadásul minden egyes dalt kétszer nyomnak el a rajta. Ha ezek nem lennének, akkor egy egész jó, morcos-punkos cuccot kaptunk volna, de mivel így történt, ezért ez a Metallica legrosszabb nagylemeze.
Death Magnetic (2008)
Az eddigi legutolsó sorlemezzel, a Death Magnetic-kel viszont az a baj, hogy a Metallica úgy érezte, vissza kell térni a thrash metalhoz. Tulajdonképpen csak kiszolgálták a lassan két évtizede elégedetlenkedő rajongókat, és ez már csak azért is baj, mert egy olyan kreatív basszusgitáros játszik a lemezen Robert Trujillo személyében, aki nem a háttérbe vonulásáról volt híres a Suicidal Tendenciesben illetve az Infectious Groovesban. Vannak jó témák a lemezen, de egyik sem olyan, amit már ne játszottak volna el a nyolcvanas-kilencvenes években, ráadásul ez a lemez is túl hosszú lett. Mindegy, a lényeg, hogy a csapat ezzel is agyonturnézhatta magát.
És, hogy mi a Metallica titka azon kívül, hogy itt játszik a műfaj egyik legjobb ritmusgitárosa és frontembere, illetve az egyik legjobb önmenedzselő, ma már dobolni nem tudó dobosa? Az előző bekezdés utolsó mondata, illetve a beillesztett mixtape-ek tanulsága: a koncertek. Mire a zenekar elkészített első klipjét, már stadionokban játszott (Budapesten ötször is), a Black Album kereskedelmi sikere már csak az üres helyeket töltötte meg. Azóta bárhol is lépnek fel, teltház van. Márpedig szidhatjuk mi az elmúlt évtized bénázását, a kreatív energia kifulladását, ilyet csak olyan zenekar képes csinálni, amelyik tud (tudott) valamit.
