Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
„Jó reggelt! Tegnap este meghallgattam a Metallica/Lou Reed-albumot. Metallica-lemezgyűjteményem eladó, várom az érdeklődők jelentkezését.”
A fenti Twitter-üzenet tőlem származik. A Twitter - mint tudjuk - online közösségi háló, ahol a felhasználók 140 karakteres üzenetekben kommunikálnak. Bár az Ashton Kutcher- és Kanye West-típusú celebritások arra használják, hogy minden másodpercben tudassanak magukról valami érdektelent, akár vécére indulnak, akár fellépni, akár a közértbe fél liter tejért és tíz deka párizsiért, az eszköz mégis szép lassan a világ egyik fő hírforrásává és interakítv üzenőfalává lett. A közvetlenség és a tömörség az, amivel felkelti egyre rövidebb ideig fenntartható érdeklődésünket, és a „mindent most azonnal akarok”-attitűdünk tette ilyen népszerűvé ennyire rövid idő alatt. Az emberek egymást licitálják túl szellemes egysorosaikkal, én pedig abban lelem örömömet, hogy nonszensz gondolataimat és reflexszerű véleménynyivánításaimat megosszam a világgal. Mint tették azt a Metallica és Lou Reed együttműködéséből született Lulu kapcsán sokan mások is.
Hogy kicsit szórakoztassam nagy becsben tartott követőimet, különösebb válogatás nélkül kiposztoltam, ami eszembe jutott a Luluról, miután először bekerült a lejátszómba.
„Épp az új Metallica/Lou Reed-lemezt hallgatom” -. kezdtem, majd ez következett:
„Az új Metallica/Lou Reed-lemez a rocknroll Ishtarja*” – aztán,
„Az új Metallica/Lou Reed-lemez a rocknroll Waterworldje*” – utána pedig
„Az új Metallica/Lou Reed-lemez a rocknroll Battlefield Earthje*”.
Végezetül jött a fenti cikkindító tweet, és ezzel le is zártam az ügyet. Gondoltam én, legalábbis. Csakhogy a Blabbermouth, a metálosok egyik fő hírportálja és kedvenc vagdalkozóhelye lehozta az üzenetsort, és ezzel a Metallica-rajongók összetüzét zúdította rám. Gyűlölködő tweetek tucatjai érkeztek, felháborodva, hogy ki vagyok én, honnan veszem a bátorságot, és különben is a Metallica jóval több lemezt adott el, mint az én zenekarom. (Jé, tényleg? Micsoda meglepetés, nem is gondoltam volna!) Mindez olyanoktól, akik természetesen még nem is hallották a szóban forgó albumot. Kicsivel később aztán, ahogy szép lassan kiszivárogtak a Lulu dalai, az utálkozó üzenetek eltűntek, egyre több lett a „hát, sajnos igaza volt”-jellegű komment, és véget is ért a villámháború a Metallica-rajongók szabadcsapataival, akiknek többsége feltehetően még pelenkába kakilt, amikor én először hallottam a Trapped Under Ice-t.
A szóban forgó Lulu egyébként – már ha valaki nem ezen a bolygón lakik, és még nem hallott volna róla – a Metallica és Lou Reed közös lemeze, amin utóbbi jellegzetes stílusában énekel (beszél?), a Bay Area Thrash ikonjainak zenei aláfestésével és Big Jim időnkénti háttérvokáljával. A legtöbben már eleve nem értették, hogy miként jön össze a saját merev határait szinte soha át nem lépő heavy metal a New York-i művésztársadalom sznobériájával, de valószínűleg pont ez volt a lényeg. A magam részéről még üdvözlöm is a jelképesen feltartott középső ujjat mindenki felé, aki nem nyitott a meghökkentő újdonságokra, de sajnos tény, hogy vannak ötletek, amiket nem kell feltétlenül végigvinni, ha a megvalósítás során kiderül, hogy mégsem működnek. Pedig egyik fél sem újonc a kísérletezésben: gondoljunk csak a Metallica S&M szimfonikus albumára vagy Lou Reed hírhedt Metal Machine Music lemezére. Ráadásul mindkét félben van valami olyasmi, ami a másiknak imponál. A Metallica elismerést keres a művészikonok világában, tudjuk jól, hiszen évek óta szeretnének továbblépni erre, miután a pop-rock piacán már mindent elértek, de a szóban forgó respektet a 100 millió eladott lemez ellenére sem kaphatják meg a rockerektől. Lou Reednek pedig kitűnő az alkalom, hogy kicsit kidüllessze a mellét és megmozgassa izmait, torzított gitárt használva a szokásos tiszta Fender helyett. Reedet meglehetősen sokan tartják f..., hmm, na jó, mondjuk azt, hogy nehéz embernek, ezzel együtt, vagy épp ezért, biztos vagyok benne, hogy nem nehéz azonosulnia a metál karcos hangzásával. És hogy még egyet csavarjunk a dolgon: az album Frank Wedekind német drámaíró műveire igyekszik alapozni mondanivalóját, úgyhogy ha rosszmájúak vagyunk, azt mondhatjuk, hogy az eleve agyonsztárolt előadók még egy kis sznobériát és önhitt művészkedést is belevittek a produkcióba.
Adj öt kiscsoportos óvódás kezébe pár kötőtűt meg két kartondobozt és izgalmasabb anyagot hoznak össze, mint a Lulu. Vedd fel egy székrekedésel küzdő tehén bőgését, és jobban szól majd, mint a Lulu. Képzeld el a hangot, ahogy az öklöd egy vazelinnel bekent segglyukba cuppan, és jobb lesz, mint... Na, szóval értitek. De ha valaki nem hinné el, álljon itt csak egy példa: a „Little Dog” című dalban Lou Reed egy kiskutyáról nyafog nyolc percen át, miközben a háttérben hülyét csinál magából az ember, aki a Disposable Heroest és a Damage Inc.-t írta. Félreértés ne essék, imádom a kutyákat, de ez ettől függetlenül elviselhetetlen. Lehet ugyan, hogy tele van az életről szóló metaforákkal, amik nekem túl magasak, de végső soron mégiscsak egy kurva kutyáról szól nyolc percen át.
Az első hírek felröppenése után a metálvilág hónapokon át beharapott ajakkal várta, hogy mi sül ki ebből. Mostanra kiderült, és úgy tűnik, egyöntetűen elutasításra talált. Vagy mégsem? Amellett, hogy a Lulu önmagában, mint zenei alkotás is hatalmas hiba, a jelenségben a legzavaróbbak az NME- és Rolling Stone-típusú mainstream médiában megjelenő pozitív, már-már ömlengő kiritikák. A király új ruhájának klasszikus esete... A Lulunak valószínűleg bérelt helye van az „olyan rossz, hogy már jó” kategóriájú alkotások között, bár ha Frank Zappa örökérvényűjét vesszük alapul, miszerint „a művészet definíciója semmiből valamit csinálni és azt eladni”, akkor a Metallica tulajdonképpen a Kill ’em All óta művészet. Franknek igaza lehetett. A Metallica az elmúlt tizenöt évben annyi mindennel kísérletezett több-kevesebb sikerrel a rocktól a countryn és a klasszikus zenén át egészen a rapig, és ezzel még nincs is baj, de az emberiség jelentős hányadával együtt azért én is annyira várom már a pillanatot, amikor alkotnak valamit abban a stílusban, amit egykor annyira fontosnak gondoltak, hogy megjelölését a nevükbe is beleépítették.
* hatalmas költségvetéssel készült filmek, amelyek óriásit buktak. Ishtar – 1987, Warren Beatty és Dustin Hoffmann főszereplésével, Elaine May rendezésében; Waterworld – 1995, Kevin Costner főszereplésével, Kevin Reynolds rendezésében; Battlefield Earth, 2000 – John Travolta főszereplésével, Roger Christian rendezésében. Utóbbi a Wikipédián első helyezett a 2000-es évek legrosszabb filmjeinek toplistáján.
Fordította: Vörös András
