Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Imperial State Electric – Pop war
(Psychout Records)
Akiknek nem sokat mond Nicke Andersson neve, azok számára svéd barátom definíciója tűnhet a legjobb kiindulópontnak: ő a skandináv Dave Grohl. A hihetetlenül sokoldalú, idén negyven éves svéd zenész pályafutását ugyanis Grohlhoz hasonlóan dobosként kezdte az Entombed nevű death metal zenekarban, majd 1996 és 2008 közt a legendás Hellacopters énekes-gitáros-dalszerzőjeként vált világhírűvé. A garázsrock, a hard rock, a soul és a rock and roll legjobb hagyományait integráló Hellacopters a 2000-es évek elején megjelentetett lemezeivel (High Visibility, By The Grace Of God) vitathatatlanul kora egyik legnagyobb rockzenekarává vált, elsősorban Andersson páratlan dalszerzői képességeinek és az együttes színpadi teljesítményének köszönhetően. A 2005-ös, beszédes című albumon (Rock & Roll Is Dead) már a megfáradás jelei mutatkoztak; ekkoriban Andersson egyébként már számos mellékprojektben kamatoztatta kiapadhatatlannak tűnő energiáit. Producerként működött közre számos skandináv rockbanda lemezén (Backyard Babies, Dollhouse), Death Breath elnevezésű death metal zenekara futtatása mellett dobosként szerepelt a detroiti veterán Scott Morgan soul-zenekarában (The Solution), és együtt dolgozott egyik legnagyobb példaképnek, az MC5-nak még életben lévő tagjaival is. A Hellacopters hivatalosan a 2008-as, csak feldolgozásokat tartalmazó Head Off lemez megjelenését követő búcsúturné után oszlott fel.
A rock & roll szelleme nem sokáig hagyta nyugodni a Nick Royale művésznéven is szereplő Anderssont, és 2010-re összehozott egy formációt Imperial State Electric néven, aminek egyik érdekessége, hogy a basszusgitárosi posztot a szebb napokat is megélt új-zélandi The Datsuns énekes-basszistája, Dolf de Borst tölti be. (A Datsuns épp ötödik stúdióalbumán dolgozik, aminek producere – minő meglepetés – Nicke Andersson lesz.)
Az Imperial State Electric zenei territóriumát leginkább a 70-es évek második felének nagy sikerű arénarock-zenekarai, a Cheap Trick, a Thin Lizzy és Nicke első számú favoritja, a korabeli Kiss határozzák meg. A bemutatkozó album azonban néhány kiváló daltól (Throwing Stones, Deja Vu, Holiday From My Vacation) eltekintve még nem hozta azt az átütő színvonalat, amit Andersson munkáitól megszokhattunk.
A megjelenést követően az Imperial együtt turnézott az egykori Gluecifer-gitáros Captain Poon együttesével, a Bloodlights-szal, megjelentett egy mini koncertlemezt (In Concert, 2011), és a Rock Science című, rendkívül szórakoztató dal megírásával közreműködtek az azonos elnevezésű rock-műveltségi játék népszerűsítésében is.
A március elején megjelent második album, a Pop War szerencsére újra csúcsformában mutatja a svéd rock & roll-ikont: az elragadó borítóba csomagolt, alig több mint fél órás korong csupa kiváló dalt vonultat fel. A továbbra is domináns Cheap Trick-, Kiss- és Beatles-hatások mellett néhány hamisítatlanul Hellacopters-ízű felvétel is helyet kapott a lemezen (Back On The Main, Monarchy Madness), és Nicke gitárszólóiban ismételten megjelentek az utolsó Hella-albumokon jellegzetessé váló Lynyrd Skynyrd-es motívumok is.
Érdekes, hogy időnként (például az Empty Hands és a Deride And Conquer című felvételeknél) a svéd underground garázs-rock kiválósága, a Beatles dallamvilágával operáló The Maharajas juthat a hallgató eszébe. A párhuzam azért sem tűnik telesen valószínűtlennek, mert a Hellacopters utolsó, csak feldolgozásokat tartalmazó albumán, a 2008-as Head Off-on Anderssonék eljátszottak egy Maharajas-számot is.
Az új lemez hangzása – szerencsére – a bemutatkozóéhoz képest jóval közelebb áll ahhoz a zenei világhoz, ahol Nicke otthonosan mozog. Korántsem lehetetlen, hogy 2010-ben, alig két évvel a Hellacopters feloszlása után még nagyon törekedett arra, hogy mindenképp máshogyan szóljon, mint mitikus nagyságúvá nőtt korábbi bandája.
Az alapvetően purista hozzáállást, a dalok egyszerűségét és rövidségét (a Monarchy Madness például mindössze másfél perc!) kiválóan ellensúlyozza a lemezt záró 6 és fél perces darab, az Enough To Break Our Hearts, amelynek második felében még zaklatott vonósbetétek is felbukkannak.
Az Imperial State Electric nagyszerűsége abban mutatkozik meg, hogy úgy popos (a '60-es és '70-es évek értelmében), hogy a megszólalás nyersesége szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy azért egy default rock & roll zenekarról van szó. Anderssonék emellett úgy hozzák a klasszikus, terpeszállós rock-attitűdöt, hogy sosem feledkeznek meg az öniróniáról és a játékos kikacsintásokról. 2012-ben ezt másképp nem is lehet hitelesen előadni; ezért nem fullad az Imperial State Electric Spinal Tap-es, Darknesshez hasonló önparódiába, nem fut bele az ausztrál Airbourne megkapó, de gyorsan felejthető görcsös keménykedésébe és Danko Jones túlzott önimádatába sem. Ennek egyik legjobb példája a már említett, szándékosan és szemérmetlenül Kiss-es dal, a Rock Science, aminek a refrénje akár Anderssonék mulatságos-komoly ars poeticája is lehetne: Come on and join the alliance, and put your trust in rock science!
