Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
The Flaming Lips - The Flaming Lips and Heady Fwends
(Warner)
Első blikkre úgy tűnik, igen nehéz dolog lehet Wayne Coyne-nak lenni 2012-ben. Ha az ember harminc éven keresztül megszállottan üldözi a meglepő megoldásokat és kiaknázatlan hülyeségeket, egy idő után jó eséllyel olyan válaszúthoz érkezik, ahol két opció marad: vagy széttárja a kezét, mondván elfogyott a bűvésztrükk, kiürült az ingujj, én is csak egy unalmas csóka vagyok, vagy komplett hülyét csinál magából, és szép lassan kínossá válik a túlbuzgósága, esetleg megtér és mindenféle irónia nélkül hablatyol űrlényekről és képzelt alakokról. Ő és a Flaming Lips azonban valami csoda folytán még mindig el tudja kerülni ezt a pontot, és bár a zenekar érezhetően egyre inkább csapong, az idei Record Store Day alkalmából, limitált példányszámban, csak bakeliten megjelent lemez a sztárparádéval együtt, és attól függetlenül is kikezdhetetlen vagányság.
Sztárparádé pedig miden túlzás nélkül akad. A közreműködők között csak a legnagyobbakat említve is megtaláljuk David Bowie-t, Chris Martint, Nick Cave-et, az újabb generációból pedig a kommerciális és a független popzene olyan húzóneveit mint Ke$ha, Tame Impala, Bon Iver, Neon Indian és így tovább, a tizennégy teljes értékű szám mindegyikében. Persze, ezek nem mindegyike újdonság, lévén négyet már külön-külön megjelentettek tavaly, de ez természetesen az egyébként is valószínűtlenül munkamániás, és szinte követhetetlenül aktív zenekar esetében semmit nem von el az album értékéből. A közönség legnagyobb részének ugyanis a mai napig szüksége van az ilyen-olyan megjelenések összegzésére, például egy ilyen lemez részeként.
A legutóbbi sorlemezhez képest a hangzás alig változott markánsan. Az Embryonic esetében szélsőségre vitt zajos, kerregő, hisztérikusan torzított, de többnyire azonnal fülbemászó dallamokat kapjuk, amelyek közül több, a terebélyes életmű mércéjével mérve is nagyon jó dalokat hoznak össze. Így például a több kisebb egységből összeálló Helping The Retarded to Find God hét perc alatt sem laposodik el, az élces szövegű That Ain't My Trip pedig a maga nemében rögtön ható sláger.
Más együttműködések viszont nem sikerülnek olyan érdekesen, mint azt tippelni lehetne, így például a Bon Iverrel közös Ashes In The Air viszonylag lapos, és ha már Yoko Onót is beszervezték, a Do It! című szám repetitív függetlenfilmes ágyjelent-kísérőzenéje helyett is többet vártunk volna. Összességében viszont szépen összegereblyézett agymenés ez, kvázi poprock képeskönyv hangformátumban.
A teljes lemez itt is meghallgatható:
