Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
„Pofátlanul kényelmes helyzet, hogy minden készen jött, mindig csak felkéréseket kaptam” – emlékszik vissza Presser Gábor, ellenben zenekarvezetői munkásságával a legkevésbé sem elégedett, a Popfesztivál rockellenességével kapcsolatos vélekedést pedig hibás értelmezésnek tartja. Hol dolgoznak az általa kreált tengelykezű félemberek? Tényleg gorombán bánik az újságírókkal? Mi hiányzik neki legjobban a régi LGT-ből? A Loksi február február 15. és 17. között tripláz a Budapest Arénában, az együttes vezetője és fő zeneszerzője ebből az apropóból adott a Lángolónak rekordhosszúságú interjút, melynek külön érdekessége, hogy szépkorú magyar rockzenész szájából talán első alkalommal hangzott el a kijelentés: nem sok esélyt adott volna maguknak, ha az országba szabadon beáramló angolszász rockzenével is fel kellett volna venniük a versenyt. (Fotók: Huszti István)
Ha a hatvanas évek végén felajánlják önnek ezt a vígszínházi dolgozószobát, ahol most beszélgetünk, kiszállt volna?
Nem hiszem. 1978-ban sem úgy ajánlotta föl Várkonyi Zoltán (a Vígszínház igazgatója 1971-től – N. M.), hogy választanom kellett volna.
Ezzel meglepett. Korábban ugyanis volt egy olyan kijelentése, hogy huszonöt évesen már nem szeretne rockzenével foglalkozni.
Ezt az Omegában mondtam, tizenkilenc évesen, jól meg is leptem őket. Azt gondoltam, hogy ez egy rövid távú dolog, és pár év múlva már túl öregek leszünk ahhoz, hogy folytassuk. Azt hittem, hogy egy huszonöt éves diplomást ez már nem fog érdekelni. Ifjúságinak tűnt az egész.
Mitől változott meg az elképzelése?
Egyszerűen csak nem lett így. Ment tovább a dolog, és később már nem gondolkoztam el azon, hogy abba kellene-e hagyni.
Honnan jött a mostani koncertsorozat ötlete?
Azóta nyúztak minket a koncertrendezők, hogy két évvel ezelőtt az LGT negyvenéves volt. Nekünk akkor ez nem imponált, mert nem akartuk ünnepeltetni magunkat, és egyik ajánlat sem volt olyan, amire nyugodtan rábízhattuk volna magunkat. Tavaly a Szigettől is kaptunk ajánlatot, velük nagyon jóban vagyunk, de nem jött össze a dolog. Végül befutott a Showtime felkérése, amit a zenekar rövid időn belül megszavazott.
Az nem rossz érzés, hogy 1992-ben adtak egy búcsúkoncertet, és azóta bármit csinál az LGT, azzal végeredményben a korábban adott szavukat szegik meg?
Rossz. De megszegjük.
Ilyen egyszerűen, szűkszavúan? Egy tizenöt évvel ezelőtti interjúban még hosszasan taglalta, hogy tényleg kellemetlen érzés egy ilyenbe belemenni.
Most már megszoktuk. A mi szavunk, mi vonjuk vissza. Mint a politikában.
Hivatalosan miért nem oszlott fel soha az LGT?
Az is csak egy tortúra lett volna, nem? Papírokat írni, meg magyarázkodni a világnak. Azt mondtuk, hogy bizonytalan ideig nincs LGT, ezért adunk egy búcsúkoncertet. Így aztán nem is vagyunk szószegők, hiszen az eredeti nyilatkozatunk úgy szólt, hogy bizonytalan időre fölfüggesztjük magunkat.
Most is szokott még dalokat írni egy képzeletbeli LGT-nek?
Igen. De még a próbákon is írunk, meg átírunk dalokat, állandóan ezzel szórakoztatjuk magunkat.
Felmerült, hogy új album szülessen ezekből a dalokból?
A nevünk miatt el lehetne adni egy új lemezből néhány ezer darabot, de az nem lenne nagy dicsőség. Nincs is olyan rádióadó Magyarországon, ami minket játszana, magyarán az LGT új dalai nem jutnának el az emberekhez. Szerintem ma már nem lemezekben kell gondolkodni. Azt is látjuk, hogy időközben a háttérben megkezdődött a teljes kiárusításunk, és megjelent mindenféle LGT-lemez, aminek nem örültünk, és nem is volt igazán beleszólásunk a dologba.
Arra utal, hogy tavaly újból megjelent az 1984-es Első magyar óriás kislemez eredeti, cenzúrázatlan változata? (A kiadvány utolsó, annak idején betiltott száma csupán pár napig volt megvásárolható a Hungarotonnál. – N. M.)
Arra is. Egyszer csak észrevettük, hogy fent van az interneten a Dalaktika című szám, ami az Óriás kislemezre nem kerülhetett föl. A Dalaktikára nincs jogosultsága a Hanglemezgyárnak, hiszen nem fizették ki nekünk, mert kicenzúrázták a dalt. Ezen a lemezen van a Kinn is vagyok, benn is vagyok, aminek át kellett írnom néhány sorát, hogy átengedjék, de dühömben jobbat csináltam belőle: megmaradt annak, aminek szántam, és le is esett mindenkinek a tantusz, hogy a szexről van szó, nem a MÁV-ról. A Dalaktikánál viszont Dusán (Sztevanovity Dusán dalszövegíró – N. M.) nagyon okosan úgy döntött, hogy nem változtat egy kukkot sem.
Így viszont több, eddig kiadatlan LGT-felvétel továbbra is a raktárban porosodik. A pénzről van szó?
Én nem tudok túl sok felvételről, és a mi szempontunkból ennek nincs is mérhető anyagi haszna. A baj az, hogy a zenei piac nincs olyan állapotban, hogy az etikai normákat épp most lehetne valamilyen keretbe foglalni. Egyáltalán: lenne még ennek értelme? Ugyanis tulajdonképpen már semmilyen viszony nincs köztünk és a Hungaroton között, leszámítva azt, hogy jóformán az egész életünk bent van a raktáraikban. Ez az ügy akkor lett volna jogszerű, ha felajánlották volna, hogy kötnek velünk egy szerződést a dal kiadásáról.
Hasonló okokból nem jelent meg annak idején az Azalbummm koncertlemez tervbe vett folytatása?
Az Azalbummm a saját felvételeinket tartalmazza, de a Hungarotonnál adtuk ki, hiszen mással még nem lehetett 1983-ban. Mi kevertük a felvételeket, a mi munkánk és életünk van benne, ők egy arzó grandot nem tettek hozzá, ennek ellenére saját tulajdonként lajstromozták a felvételt. Nagy nehezen visszaszereztünk belőle valamennyi részesedést, de eldöntöttük, hogy többé semmilyen kiadóval nem közösködünk az élő felvételeinknél. Az összes anyagunk bent van az LGT-archívumban, ami a négyünk tulajdona.
Ezzel mi a szándékuk?
Kissé késve, de most már mindenre vigyázunk, amink van. Komoly értékek vannak az archívumban – a hangszerektől kezdve a hangfelvételeken át a filmekig sok minden –, és egy gazdasági szakember azt javasolta, hogy várjunk, és a megfelelő pillanatban árverezzük el. Lehet, hogy ez most murisan hangzik, de nem a mi ötletünk az első: David Bowie-nak már évekkel ezelőtt sikerült eladnia a jövőt. (Az angol zenész 1997-ben tíz éves futamidejű kötvényeket bocsátott ki, amelynek fedezetéül az 1990 előtt kiadott, valamint a jövőben megjelenő lemezeinek bevételei szolgálnak – N. M.)
Egy árverés esetén viszont nincs garancia, hogy mihez kezd az anyaggal az új tulajdonosa. Miért lenne jó, ha olyasvalaki szerezné meg az archívumot, aki továbbra is vitrin mögött tartja? Közben pedig kihal egy generáció, akiknek sokat jelentene, ha hallhatná ezeket a felvételeket.
Az árverés egyik feltétele nyilván az lenne, hogy a vevőnek a meghatározott normák szerint gondoznia kell az archívumot, többek között kiadványokat megjelentetnie belőle.
Az ilyen kort megélt együttesek tagjairól sokszor hallani, hogy ha nem kötelezné őket szerződés egy-egy turnéra vagy fellépésre, szóba se állnának egymással. Az LGT-ben ez hogy megy? Mi zajlik, amikor összejönnek?
Főleg próbálunk.
Úgy értem, emberileg.
[Somló] Tomi kijön hozzánk este, dumálunk, pipázunk, beszélgetünk. Ha kell, vitázunk is, majd éjjel egykor kikísérem a kocsijához, elvisszük a kutyáit sétálni, és lassan elmegy haza. Másnap kezdjük elölről. Főleg azokról a dolgokról vitatkozunk, amihez egyikünk sem ért, nevezetesen a koncertszervezésről. Még a nyár elején bejelöltem azokat a dalokat, amiket eljátszani gondoltam a koncerten. A végén megszámoltam: összesen hetvenöt dalt választottam. Megkaptam a többiektől is a listát: negyvenhat szám teljesen azonos volt mind a négyünknél. Ezután ismét elkezdtünk tervezgetni, és jelenleg ötvenkét dal szerepel a listán, amiből egy öt órás koncertet lehetne kihozni. A próbáinkat és a fizikai erőnlétünket elnézve szerintem nem lenne kivitelezhetetlen, de a szakemberek azt mondták, hogy erről szó se lehet, a közönséget három és fél óránál tovább nem szabad állni hagyni a betonon. Körülbelül negyven dalt játszhatunk. Ez sem kevés.
Nem volt naivitás azt feltételezni 1970-ben, hogy négy ember pusztán szakmai szempontok alapján összeáll, és majd jól ki is jön egymással?
A mai tudásom szerint nyilván az volt, de az ilyesmi nem megy némi naivitás nélkül. Ahhoz hasonlít a dolog, mint amikor hirtelen bízni kezdenek egymásban az emberek, és nagy lelkesen közös cégeket hoznak létre. Egy zenekar alapítása is vállalkozás, hatalmas közös és egyéni kiadások vannak hangszerekre, egyebekre, és egy csomó olyan dolog van, ami megbillenti a belső egyensúlyt: ha belegondolunk, hogy mennyibe kerül ez a hangszer (a háta mögött lévő Hammond-orgonára mutat), és mennyibe kerül egy rendesebb basszusgitár, már nem ugyanazt teszi bele mindenki. Az egyik ember nagyon sokat fektet bele abba, hogy zenélni tudjon, a másik majdnem semmit. És akkor még nem is beszéltünk a leglényegesebb kérdésről: vajon meddig gondolkodnak hasonlóan a zenéről, a bandáról, a világról?
Az Omegában miért pont Laux Józseffel, az együttes dobosával találta meg a közös hangot?
Valószínűleg azért, mert egyfélét gondoltunk a zenéről. Józsi progresszív ember volt, aki előre akarta húzni az együttest, de zeneileg nem akart mindenki vele menni. Nekem nem volt személyes problémám az Omegával. Egy idő után én is szerettem volna változtatni, de belegondoltam: ha váltani szeretnék, akkor nem kitúrni kell valakit, hanem elmenni, hiszen én voltam az a tag, aki utolsónak csatlakozott a zenekarhoz, ezért kevesebb joggal bír. Nem mindenki lett volna képes azt a zenét játszani, amit én szerettem volna, de ezt nem tartom se szakmai, se emberi hibának. Az Omega már kész zenekar volt, amikor odahívtak. Rengeteget tanultam abban a három évben.
Fotók: Huszti István
Barta Tamást hol ismerte meg?
Egy véletlennek köszönhetően. Többször kimentem megnézni őt a Láng Kultúrházba, amikor a Hungáriával játszott, és mindig hátul, a fal mellett álldogáltam, nem mentem oda hozzá. Nem is tudtam, hogyan kellene odamenni egy konkurens zenekarhoz, nem volt közös ismerősünk. Egyszer aztán a Magyar Rádió stúdiójában készítettek egy fura, szimfonikus zenekari hangfelvételt, és engem is meghívtak orgonázni. Éppen ott molyoltunk a hangszeremmel, a hangmérnök bámulta a Leslie-t (a Hammond-orgona jellegzetes, pulzáló hangjáért felelős berendezés – N. M.), hogy hova tegye a mikrofont, amikor jött a Barta, kezében a gitártokkal. Köszöntünk egymásnak, és láttam a szemén, hogy tudja, ott voltam többször is a koncertjein a nézőtér hátsó sarkában. A szünetben elkezdtünk dumáltunk, és ilyenkor két zenész előbb-utóbb arról kezd beszélni, hogy kiket szeret. Ő elkezdte Chuck Berrynél, én folytattam a Traffickel, és a végén kiderült, hogy mindketten ugyanazokért vagyunk oda. Ezután eltelt egy kis idő, és nem találkoztunk, majd valami kocsmában újból összefutottunk, de nem beszéltünk szakmáról, csak egy zenészen röhögtünk, aki hevesen udvarolt egy grupinak. Akkor még kívülálló voltam, alig voltak zenészkapcsolataim, de ahogy megalakult az LGT, lejött [Orszáczky] Jackie a Dob utcai próbatermünkbe, együtt kocsmáztunk vele a Szegedben, és a Szakcsi is rájött, hogy ki vette meg az orgonáját (megkopogtatja a Hammondot). Az LGT abban a pillanatban feloldott minden sorompót körülöttem, mindenki haver volt már, és nagyon sokan befogadtak minket. Aztán a második körben mi is befogadtuk őket.
A rajongók mit szóltak hozzá, ha egy zenész otthagyta a zenekarát?
Létezett akkoriban egy fura jelenség, a zenekari hűség. Az emberek majdhogynem ellenségként kezelték a másik zenekart, és rajongtak a sajátjukért. Tízből kilenc omegás nem szerette a többi zenekart. Engem is sokan ellenségként kezeltek. Elenyésző kisebbség volt, aki mindenféle bulira eljárt, de tudni kell, hogy az úgynevezett csókosokon és a téglákon kívül kevesen voltak, akik több helyre is tudtak klubtagságit szerezni.
Az 1985-ben kiadott LGT-interjúkötet, az És ilyen a Boksz? milyen körülmények között készült?
Fogalmunk sem volt, hogyan kell könyvet kiadni. Az ötlet Szántó Pétertől, a kötet szerkesztőjétől jött, aki felbérelt néhány riportert az anyagok elkészítésére. A riportokban kis finomításokkal az szerepel, amit elmondtunk, és amit rólunk elmondtak. 1985-ben még működött az az intézmény, amit ma úgy hívnánk, hogy cenzúra, de akkoriban egészen más volt az ajtajára írva: Kiadói Főigazgatóság. Oda kellett bemennünk, hogy a könyv mint magánkiadvány megjelenhessen, ugyanis nem állami tulajdonú könyvkiadó, hanem az Editorg GM jelentette meg. Jött egy fiatalember, elvitte a szöveget átolvasni, majd pár nap múlva azzal a válasszal fogadott minket: ha kimarad a Szovjetunióról, Kubáról és Romániáról szóló fejezet, akkor azonnal mehet a nyomdába. Ellenben – mondta –, ha ezt nem fogadjuk el, át kell esnie egy hónapokig tartó engedélyezési procedúrán, amely során többek elolvassák és megvitatják a könyv tartalmát. Szántó azt javasolta, hogy vegyük ki a kifogásolt részeket, mert a turnéra meg akarja jelentetni a könyvet, mi pedig hülyék voltunk, mert belementünk. Tulajdonképpen úgy is emlékszem vissza erre a könyvre, hogy ismét gyerekek módjára viselkedtünk valamelyik új játszótéren. A könyvben egyébként egy csomó értékes interjú olvasható. Szerintem ma sem nyilatkoznánk másképp, érdekes viszont, mások hogyan látták vélt vagy valódi szerepüket az LGT életében.
Adamis Annára gondol?
Többekre.
Mi történt azon a bizonyos román turnén 1976-ban, aminek külügyi jegyzékváltás, és az együttes egy hónapig tartó hazai letiltása lett az eredménye?
A második román turné Bukarestben ért véget. Nem engedték meg, hogy abban a sportcsarnokban játsszunk, ahol előző évben, betettek minket helyette egy szupermodern helyre a parlament épületében. Nagyon steril helynek tűnt, mindenütt világos színű egyenöltönyt és egyennyakkendőt viselő pasik mászkáltak. Szigorúak voltak, de igaziból semmi különös nem történt… mígnem valamelyikünk ki nem szúrta, hogy a nézőtér mögötti hangosítófülkében felvételre készülődnek. Máig emlékszem, hogy nagyon komoly és drága Linn cuccuk volt. A kérdésünkre nyíltan megmondták, hogy felveszik a koncertet, mire azt válaszoltuk, hogy nem lehet, és ebből egy óriási üvöltözés kerekedett. Odáig fajult a veszekedés, hogy az egyik technikusunk, aki korábban diszkoszvető bajnok volt, sírva jött vissza, mert az egyik fickó nekiszögezett egy pisztolyt. Kiderült, hogy mindegyiknek volt stukkere a zakó alatt, ugyanis egy Securitate-különítmény tagjai voltak, amely a termet biztosította. Ezután bezártak minket az öltözőnkbe. Ott ültünk, mígnem olyasmi történt, amit filmeken látni: egyszer csak megjelent a öltöző utcára néző ablaka alatt két édes kiscsaj, román LGT-rajongók, akiket még Ploieștiből ismertünk Somlóval. Elkezdődött közöttünk egy jelbeszéd-játék, elpantomimeztük nekik, hogy bilincsbe vagyunk verve, és bezártak minket. Az egyikük rögtön kapcsolt. Elment, és fölhívta a magyar követséget, ahonnét a kultúrattasé, Szabó Ottó jött rohanva intézkedni. Végül lement a koncert, és a mai napig úgy tűnik, hogy nem vették fel. Romániából viszont kitiltottak minket.
Abban volt-e szerepe a magyar államnak, hogy az amerikai ABC kiadóval kötött szerződés évekig érvényben maradt, elvágva ezzel a zenekar előtt minden külföldi lehetőséget, miközben a kiadónak Barta kilépését követően valójában már semmi terve nem volt a zenekarral? (A lemezszerződést a korabeli jogi szabályozás miatt a zenekar helyett a hazai Interkoncert kötötte meg az együttes amerikai producere, Jimmy Miller cégén keresztül az ABC lemezkiadóval, azonban Barta Tamás 1974-es kilépésével az együttes megsértette a megállapodás tagcserét tiltó passzusát. A szerződés mindezek ellenére még öt évig hatályban maradt – N. M.)
Igen, ebben lehet valami. 1976-ban vettem át Lauxtól a zenekarvezetést, de nem láttam bele azokba az iratokba, amik az Interkoncertnél voltak, mert gondoskodtak arról, hogy ne nézhessem meg őket. Sajnos bizonyos értelemben kötött minket az a szerződés, ugyanakkor fogalmam sem volt, hogy mit és hol kellene keresnem. Hozzá kell tegyem, nagyon-nagyon rossz zenekarvezető voltam, és az életem egyik legnagyobb kudarcsorozata, hogy az LGT-t én vezettem. A többiek is látták, hogy nem vagyok jó kompromisszumkötésben, van egyfajta eltúlzott igazságérzetem. És nem tudok pókerarcot vágni hozzá. Hányszor szólt rám Laux: „Picikém, keep smiling!” Egyszer, amikor úgy döntöttünk, hogy korrumpálni fogunk valakit az „elizélt palotában” (az Országos Rendező Iroda egykori központi irodája a Vörösmarty téren – N. M.), úgy mentem végig az Interkoncert folyosóján, hogy nyitott dobozban, mindenki szeme láttára vittem magammal a hat üveg konyakot, majd letettem a csomagot az illető asztalára. Gondoltam, lesz, ami lesz. Nem lett semmi. Betette az asztala alá. Nem is javult a helyzetünk az eset után, mert ezt nem így kell elintézni. Később tettlegességgel fejeztem be az ottani karrieremet. Abban az időben ugyanis állami hivatalnokok mutyiban is menedzseltek művészeket, és zsebbe kapták érte a pénzt. Az egyikükről kiderült, hogy átjátszotta a szerződésünket egy másik bandának, de megtudtuk. Nekem erre elborult az agyam, bementem, és a fickó ölébe raktam az íróasztalát.
Mint egy tengelykezű félember?
Ezt az ökörséget én találtam ki. Azokról a szolgákról, a hivatalban ülő, gépesített emberekről szól, akik mindent „elrendeznek”. Undorodtam ezektől a feladatoktól, rémes volt. Ráadásul emiatt nem volt időm a zenével foglalkozni. Az ember csak viszi, hurcolja magával az érzést, hogy van valami, amit kénytelen csinálni, de baromi rosszul tudja csak. Ez egy rossz teher. Akkoriban mindig azzal példálóztam, hogy Lauxnál ez nem így ment volna. Amikor aztán évek múlva összefutottunk vele Cannes-ban, olyan volt, mintha a saját öltözőjébe jött volna be. Kezet fogott a Soltival (Solti János dobos – N. M.), aztán rögtön beszólt mindenkinek valamiért, ahogy szokott. Laux így maradt meg nekünk. Korabeli menedzserzseni volt, akinek a vasfüggöny sem jelentett akadályt.
Erdős Péterrel milyen volt a viszonya?
Erdőssel közismerten rosszban voltunk. Többször is „kiutalt” másnak, csak hogy ne kelljen velem foglalkoznia. Előfordult nem egyszer, hogy egy-két évig nem beszéltünk egymással, pedig egy olyan zenekarnak, mint az LGT, minimum két-három havonta szüksége van valamiféle kapcsolattartásra a kiadójával. A lemezeknél tetten is érhető, hogy mikor voltak ezek az időszakok. Az életre szóló stigmát viszont azzal tette rám, hogy azt találta írni rólam a Hanglemezgyár nemzetközi brosúrájában, hogy az újságírókkal is kíméletlenül goromba vagyok. Ez az állítása később itthon is megjelent nyomtatásban, és a mai napig érzem a hatását.
Azt mindenesetre számon tartja, hogy mely újságírónak jelent meg önnel kapcsolatos cikke. Ez azért nem egy szokványos dolog.
Kénytelen vagyok. Nekem fontos, hogy milyen cikkeket ír, akivel beszélgetek, és van, akivel nem beszélgetek, mert az újságíróhoz hasonlóan én is meg szoktam válogatni, hogy kivel ülök össze.
Erdős befolyása már jócskán meggyengült, amikor a nyolcvanas évek elején a Hungarotonon égisze alatt megjelentek a kis kiadók. Egy ideig tervben volt, hogy az LGT is kap egy ilyen labelt, mert az együttes a többi márkamenedzser számára túl nagy falatnak bizonyult volna. Elképzelhető, hogy Erdős – aki egy tévéinterjúban egyenesen cezarománnak nevezte önt – ellenszenve részben pozícióféltésből eredt?
Nem akarták engedni, hogy az LGT-produkciók – például Zorán, Katona Klári és Révész Sándor –, amikkel ők egyébként nagyon jó pénzt kerestek, külön labelt kapjanak. A mi munkánkból táplálták a kegyenceiket. Ezt voltam bátor fölemlegetni Erdősnek, aki ettől még jobban kiakadt, és cezarománnak nevezett. Hosszú távon amúgy nagyon jót tettek nekünk, hogy nem fogadtak be minket, mert nagyon súlyos hiba lett volna összekötni a szekerünket a Hanglemezgyárral. Erdős kiválása után is folytatódtak a problémák, mert az új fiúk sem akartak minket, ami azért érthető. Egy artist repertoár menedzser sem szereti, ha nem neki jut a dicsőség, hogy fölfedezhet és sztárt csinálhat valakiből. Mit kezdtek volna ők egy olyan, régesrég kialakult csapattal, mint az LGT? Nem is kellettünk senkinek, ráadásul tudták rólunk, hogy nehezen kezelhető gyerekek vagyunk. Mi viszont megmosolyogtuk őket, mert zeneileg a nulla és a semmi közé taksáltuk a tudásukat, egyikük sem tudott volna beleszólni a mi munkánkba. Szép lassan meg is szűntek az LGT produkciók.
És Erdős önnel szembeni kampánya a sajtóban? Annak sem lehetett köze az előbbi feltevésemhez?
Nem, semmi. Az már korábban kezdődött. Ahhoz, hogy ő a saját stratégiáját végigvigye, mindenkit gyengítenie kellett a maga eszközeivel. Neki fontos volt, hogy lenyomjon engem, de közben azt sugallhassa: annak ellenére, hogy a Presser ilyen kíméletlen és goromba, mi mégis csinálunk vele lemezt. Amikor a Loksi felvételei zajlottak, Erdős megérezte, hogy ez nem csupán egy sorlemez lesz, hanem egy különös album. Rögtön kiadatott egy kommünikét a bértollnokaival, amiben szétkürtölték, hogy a Loksi olyan jó anyag, olyan büszke rá a Hanglemezgyár, még azt is megengedték, hogy duplalemez legyen. Rögvest el is adtak belőle 120 ezer példányt. Amikor haragudott ránk, akkor azt kommunikálta a sajtónak, hogy csak 9 ezret adtak el – mi mégis 120 ezerről kaptunk levelet, sőt szerzői jogdíjat is. A sajtót viszont csak ő tudta befolyásolni. Zsigerből követte az „oszd meg és uralkodj”-elvet, és szerintem fantasztikusan művelte a dolgot. Sok évre rá békültünk csak ki, amikor Erdős már rég elkerült a Hanglemezgyártól. Fura lehet hallani az én számból, de hatalmi pozíció híján ő egy roppant szórakoztató és különleges ember volt.
Lauxot miért nem próbálta hasonló módon gyengíteni?
Laux nálam sokkal jobb diplomata volt, és nagyobb vagány. Erdős akkoriban még nem is volt fölkészülve, azokban az években ismerkedett csak meg a lemezkiadással. Ennek akkortól kezdve volt tétje Magyarországon, amikor kiderült, hogy a magyar lemezekre exportkereslet van külföldön. Csak tátogtak, amikor az LGT úgy jutott el Amerikába, hogy a Hanglemezgyárnak köze sem volt hozzá, és haszna sem származott belőle. Sőt kiderült, hogy végképp nem is fog, hiszen a komisszárok túlteljesítettek, és már akkor letiltották a Bummm! lemezt, amikor fönt jóformán még el sem döntötték, kapunk-e büntetést Barta disszidálása miatt.
Kovács Kati két lemezt vett fel az LGT-vel, és a harmadik minden bizonnyal az az album lett volna, amit 1978-ban végül Adamis Annával és Szörényi Leventével készített el. Laux távozása miért jelentette egyben azt is, hogy Adamis Annával – Laux József addigi feleségével – sem dolgoztak már együtt?
Már régóta gondolkodtam azon, hogy jobb szeretnék férfiasabb, racionálisabb dalszövegeket felhasználni, bár ezt nehéz elmagyarázni, mert jó néhány addigi LGT-dalban lehet találni férfias vagy racionális sorokat. Nyilvánvaló volt, hogy Laux elmeneküléséhez nagyon nehéz döntések vezettek. Sosem hibáztattam érte Ancsát, de cserben lettünk hagyva, ott álltunk a legnagyobb bajban, és egyikük sem adott nekünk semmi muníciót arra, hogyan kell ezt a jövőben kezelni. Akkor azt mondtam magamban: ez az a pillanat, amikor egy új korszaknak kell elindulnia.
Laux miért ment el Amerikába?
Sose kérdeztem, ő sose mondta. Azt hiszem, Józsi már egy évvel a távozása előtt elkezdte magában föladni ezt az egész dolgot, Magyarországot, és talán a családját is. Éreztük, hogy nagyon nagy a baj, mert fáradni és összetörni látszott az az ember, aki a hátán vitte a zenekart. Végül is Laux sokéves munkáját döntötte romba Barta azzal, hogy így maradt kint, és ezzel egy kicsit át is vágott minket. Egy olyan időszakban érte el Laux, hogy az LGT-t elfogadták a tengerentúlon, amikor zenészek ezrei vártak arra Angliában, hogy egyáltalán meghallgassák őket. Amit Laux innen kiküzdött, azt Angliából is nehezen érte volna el egy angol menedzser. Barta távozásával ez dőlt romba. Az egészsége, a fizikuma, az idegrendszere, a lelkiereje ment rá. Láttam, hogy elzárkózik, és abban az évben már nem hogy nem jártunk össze, hanem már nem is nagyon működött semmi. Az amerikai turnén Anna is végig velünk volt, három és fél hónap összezártság nem könnyű egy csapatnak. De a legnagyobb törést az okozhatta Józsinál, hogy nulláról épített fel valamit, és odáig jutottunk, ahonnan látni lehetett a csúcsot, erre lelép az egyik pasi… akit meg teljesen megértek. Teljesen megértem Bartát, bár rosszul döntött, hiszen alig pár éve maradt még hátra, és azok se lehettek túl jó évek.
Bartával nem is beszélt már a haláláig?
Nem. Vagyis egyszer felhívott Tokióból, de alig értettük egymást, szétesett a vonal.
Maradt önben valami, amit megkérdezne tőle?
Rengeteg mindent megkérdeznék. Mindig éreztem, hogy úgyis ez lesz, mert olyan erős volt benne az Amerika-mánia, hogy mindentől meg akart szabadulni, ami Magyarországhoz kötötte. Azt viszont nem gondoltam, hogy ennyire hülyére vesz minket. De ilyen az élet, és megértettem, mert akkoriban mindenki nagyon félt. Akit a disszidálás szándékán kaptak, annak vége volt, mert tíz évre is elvehették az útlevelét. Barta külön-külön közölte velünk a dolgot: Somlónak és a Lauxnak állítólag már két héttel azelőtt elmondta, engem viszont meg akart kímélni a hírtől, mert én gályáztam a legtöbbet a stúdióban Miller (Jimmy Miller, az LGT 1973-as londoni és 1974-es Los Angeles-i felvételeinek producere – N. M.) helyett, aki akkor már teljesen szét volt ütve a drogoktól, ráadásul ott ült mellettem egy hatszögletű mormon hangmérnök. Totál abszurd volt a helyzet a stúdióban: az egyik levegő helyett is füvet szívott, a másik előtt meg nem lehetett csúnyán beszélni. Szóval nagyon sok mindent kérdeznék a Tomitól. Sok minden maradt félbe, amiről nem tudom, visszatér-e valaha az életembe: a mindennapi három-négy órák, amiket együtt játszottunk reggelente, ha nem kellett elutaznunk. Olyan pali volt, aki fölpiszkált a színpadon mindenkit, és húzta magával a dolgokat. Ha Barta gitározott, akkor sehova máshova nem nézett az ember, és ezzel ő is tisztában volt. Ez rettenetesen srófolta a színpadon a Somlót. Emlékszem, Londonban a Rainbow-beli koncertünk után interjút adtunk egy amerikai tévének, amiben a műsorvezető megkérdezte Somlótól, hogy mi az a furcsa szerszám a kezében. Odafordult hirtelen a Barta, „add csak ide!” – majd azzal a lendülettel el is vette a Tomi agyament tölcséres hegedűjét, és elkezdett rajta játszani, mellesleg elég bénán. Önző és egoista volt, de tudott röhögni magán, félelmetesen jó humora volt.
Önt zavarta Barta önteltsége?
Ez nem önteltség. Lehet, hogy átfutott Somlón a döbbenet egy másodpercre, de addigra Barta már nyomta is a tévéseknek az Az a szép, akinek a szeme kék kezdetű nótát. Fura dolgok ezek, de együtt lehetett velük élni.
Igaz-e, hogy van olyan LGT-szám, amit ön írt, viszont Barta vagy Somló szerzeményeként van feltüntetve?
Volt a kezdetekkor egy megállapodásunk, hogy mindenki ugyanannyi dalt ír a lemezekre. Ez a demokrácia egyik legértelmetlenebb formája. A Lincoln Festival Blues (hivatalosan Barta–Frenreisz szerzemény – N. M.) nagy részét például én írtam, de csak úgy jött ki az egyensúly a lemezen, ha nem én vagyok szerzőként feltüntetve.
És mi a helyzet a Gyere, gyere ki a hegyoldalba és a Kakukkos karóra című, Barta-szerzeménynek ismert dalokkal?
Előbbi zenéjét Barta írta, a szövegét meg én. A másikat nem hogy nem én írtam, de még meghallgatni se könnyű nekem. Ezt mondtam is Bartának, de csak röhögött.
Nálunk vajon miért alakult ki az a külföldön szinte sehol nem látható gyakorlat, hogy befutott zenekarok külön szövegírót alkalmaznak?
Erre nem tudom a pontos választ. Keith Richards azt írja a könyvében, hogy a Rolling Stones menedzsere, Andrew Oldham bezárta őket Jaggerrel egy szobába, és addig nem szabadultak, amíg nem írtak egy-két jó nótát. Én annyit tudtam, hogy „azt mondta az anyukám, hogy nem tetszik a frizurám.” Nem hittem volna, hogy be tudom fejezni. Pedig semmi nem kellett volna, talán egy órát rászánnom, vagy az, hogy jöjjön valaki, aki bezár egy szobába. Én többnyire nagyon lassan írok szöveget – akkor is inkább történeteket –, amit nehezen várnak ki. Ráadásul csak akkor írok, amikor jólesik, és megtöltök egy füzetet, mire végzek két dallal. Nekem ez a keresztrejtvényfejtés.
Azt mondta az anyukám, hogy nem tetszik a frizurám – Presser Gábor az Extázis 7-től 10-ig című 1969-es dokumentumfilmben
Miért vállalta el a Képzelt riport megzenésítését? Bródy János és Szörényi Levente állítólag önök előtt kapott felkérést rá, de pont azért utasították vissza a megbízást, mert az eredeti Déry-kisregény a rockzenét démonizálja.
Elfogadom, amit a Tinédzser [Bródy János] mond, de nekem itt a Vígszínházban még soha senki nem vallotta be, hogy odaadták volna nekik. Én a darabot olvastam először. Amikor először kezembe került a kisregény, az volt róla a véleményem, hogy kaotikus, és semmilyen értelemben nem lehet a nagy Déry-művekhez mérni. Nem akarnék tiszteletlennek tűnni, de ha lehet kémiai befolyás alatt született művekről beszélni, akkor érdemes lenne megvizsgálni az eredeti művet. Az viszont hülyeség, hogy démonizálja a rockzenét. A Hell’s Angels tagjairól ír, akik nem csak a Hunter S. Thompson-féle zseniális megfogalmazásban léteztek, voltak sokkal állatiasabb szintjeik is. Az Ozark Fesztiválon mi is láttuk őket rendfenntartóként randalírozni. Irgalmatlanok voltak. Déry egyébként olvasta ugyan az Altamontról szóló rengeteg beszámolót – járt neki a Spiegel meg a Stern –, de olyannyira nem érdekelte az egész, hogy szerintem szándékosan kevert össze mindent. Őt egy dolog foglalkoztatta: mi van az ’56-os emigránsokkal? A mű megjelenése idején, 1971-ben ez egy borzasztó súlyú, részben elhallgatott, részben párthatározatokkal kezelt probléma volt. Mindenkit izgatott az a kérdés, hogy mi van a disszidensekkel? Szinte minden családban volt egy rokon, aki valahol kint élt. Én azért véltem megérteni, mit is akarhatott Déry elmondani, mert bárhová tettük be a lábunkat Nyugat-Európában, rögtön megjelentek a magyarok, és elkezdtek kérdezgetni: „mi van a kis Kabossal?”, „mennyi egy átszálló?” vagy „a Zrínyi mozi ott van-e még?” Meg lehetett őrülni ettől a turnékon. Látod, ahogy ott áll előtted az ember, aki egy másik országban lakik, de még mindig Magyarországon él. Déry nekem azt mondja: akárhová mész, ezt magaddal viszed.
Déry mit szeretett volna elérni a darabbal?
Akkoriban az a pletyka járta, hogy Déry neve szóba került az irodalmi Nobel-díj kapcsán. Még az is lehet, hogy azért írta ezt az őrületet, mert azt gondolta, efféle nemzetközi témára harap a nyugati sajtó. Talán vágyta a színházi sikert is, azt, ami azelőtt nem nagyon adatott meg neki. Amikor valami vita folyt a darab körül, és nem akartam aláírni a szerződést, Déry küldött nekem egy kétsoros levelet, melyben így fogalmazott: „Drága barátom! A jogfosztó – Déry ugyanis így nevezte a jogvédő hivatalt, az Artisjust – panaszkodik nálam, hogy nem írod alá a szerződést. Kérlek, tedd azt, mert szeretnék veletek az Északi-sarkra utazni!” Szerintem nem a neki járó előleg foglalkoztatta, inkább az, lesz-e zajos sikere.
Lett végül?
Sokfelé játszották a darabot, de sehol nem ütötte szét a színház falait. Ez a darab – fű, Rolling Stones és Hell’s Angels ide vagy oda – olyannyira mélyen a mi problémáinkról szól, hogy nehéz lenne külföldön megértetni. Volt belőle előadás a tengerentúlon is, például a New York State University színművészeti főiskolájáé, amit a Warner meg akart venni, de a producer nem adta. Jól elcseszte. De ez már jóval Déry halála után történt. Amit nagyon élvezek, hogy még most, negyven év elteltével sem nyugodtak le a kedélyek a darab körül. Bárhol tűnik föl a Képzelt riport címe, mindig vihart kavar.
Mit gondol, befolyásolta volna a közönség elvárásait, ha a hazai lemezboltok polcai a szocialista időszakban is tele lettek volna nyugati rockzenével?
Ha vasfüggönyön innen is kaphatók lettek volna angolszász zenék, akkor nekünk nagyon kicsi lett volna az esélyünk. Ugyanúgy, ahogy ma lenyomja a hangos médiában a magyar zenét a külföldi, akkor is lenyomott volna minket – lemezboltban, médiában, mindenütt.
Pár hónapig még hatvannégy éves.
When I’m Sixty-Four? Soha életemben nem tűztem ki célokat, most se fogok. Semmiért nem kellett egy lépést tennem, minden készen jött. Az, hogy fölkértek a Vígbe, a Katonába, vagy az Operaházban balettet írni, mind készen jött, és soha nem ajánlottam föl senkinek, hogy írnék neki egy dalt. Pofátlanul kényelmes helyzet, hogy mindig felkéréseket kaptam. Ha csak ezt nézzük, nagyon szerencsés vagyok, eltekintve a zenekarvezetéstől. Képzelődni viszont szoktam. Szeretem mesélni, hogy milyen lesz, amikor végre szép sorban elolvashatom a könyveimet. Elképzelem magamat az erkélyen, elképzelem, hogy a pipáim is ott állnak egymás mellett, szépen kipucolva, megtömve, én pedig olvasgatok.
(Az interjúhoz nyújtott szakmai segítségéért a szerző köszönettel tartozik Kovács Lászlónak, a Moiras kiadó vezetőjének.)
Az LGT felállásai és lemezei:
| 1971–1973 |
|
|
|---|---|---|
| 1973–1974 |
|
|
| 1974–1976 |
|
|
| 1976– |
|
|
Forrás: Wikipedia
