Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Amikor péntek, délután kettőkor már egy tucat tinilány piknikezett a PeCsa bejárata előtt el kezdtem érteni, hogyan tudott mindössze pár nap alatt elfogyni az összes jegy a Mumford and Sons budapesti koncertjére. Aztán megismerkedtem a végtelenül közvetlen Ted Dwane-nel és Marcus Mumford frontemberrel és kezdtem érteni miért rajong ezért a négy szőrös fazonért most a fél világ. Velük beszélgettünk az együttest érő hirtelen sikerről, Shakespeare-idézetekről és a Wimbledon focicsapatáról.
Marcus Mumford: Boldog Nőnapot! Jól mondom?
Egész jól.
MM: Ilyenkor az agyára megyünk az összes helyi embernek és biztonsági őrnek, mert minden országban megkérdezünk pár kifejezést.
Gondolom két hét múlva már abszolút nem emlékeztek rá.
MM: Két hét? Már a koncert végére elfelejtjük.
Mennyi koncertetek volt eddig idén?
MM: 26?
Ted Dwane: 24. De a turné végén mehetünk haza pár hétre, aztán megint indulunk Amerikába fesztiválozni.
Elég sűrű időszakon lehettek túl, hiszen a Grammy-gála után rögtön jöttetek turnézni Európába, majd aztán mentek vissza megint az Egyesült Államokba.
TD: Igen, de a karácsony és a január kifejezetten kellemesen telt. Koncertről-koncertre egyre kimerültebben fekszünk le a turnébuszban – ami nem éppen a legkényelmesebb erre a célra – és legközelebb már direkt figyelünk arra, hogy két fellépéssorozat között több szünetünk legyen.
MM: Egyébként meg, ha már nagyon nem bírjuk az összezártságot, akkor leparkolunk a busszal és focizunk valahol egy kicsit.
Ha jól tudom Marcus te hatalmas Wimbledon-fanatikus vagy, amely csapat jó pár éve megszűnt és a szurkolók alapították újra a klubot a sokadik alsó osztályban.
MM: Szomorú időszak volt az nekünk, amikor a vezetőség eladta a csapatot Milton Keynesbe és a szurkolóknak kell megalapítaniuk újra a Wimbledont. Aztán kilenc év alatt nyolc osztályt léptünk előre, ami nem kis teljesítmény. Most persze szenvedünk rendesen a negyedosztályban, de én bérletes vagyok és próbálok minden meccsre kimenni.
Idén ti nyertétek a legjobb albumnak járó Grammy-díjat, amivel például minket is eléggé megleptetek. Ha rajtatok múlna, ti melyik lemezt választották volna?
MM: Én szívem szerint senkit sem, mivel nem hiszünk abban, hogy a zenélés valamiféle verseny lenne. Persze nekünk is megvoltak tavalyról a kedvenc albumaink.
TD: Én Jack White szólólemezét hallgattam rengeteget, elképesztő az a fazon mennyit dolgozik.
MM: Az Alt-J lemeze is kurva jó lett.
A Grammy-gálán rengeteg A-listás előadóval találkoztatok, nem jött oda hozzátok valaki, hogy akkor ő most szeretne veletek dolgozni egy közös kislemezen vagy albumon?
MM: Így is sokat dolgoztunk már másokkal és a jövőben is tervezünk ilyet, de egyelőre most megelégszünk egymás társaságával a stúdióban. Nálunk a dalszerzés egyébként is folyamatos, nincs olyan, hogy akkor most pár hétre, hónapra stúdióba vonulunk és rohamléptekben megírjuk a számokat.
Akkor már is dolgoztok a Babel folytatásán?
MM: Nem, most hagyjuk azt a lemezt kifutni egy ideig.
Viszonylag fiatal zenekar vagytok még és mindössze két nagylemezzel a hátatok mögött Grammy-díjas produkcióvá váltatok, akiknek a koncertjeire pillanatok alatt elkapkodják a jegyeket. Nem érzitek túl gyorsnak a tempót?
TD: Ez a fajta fejlődés bármelyik zenekar számára gyors lenne, de mi annyiban szerencsések vagyunk, hogy fokról fokra haladunk, egy lépcsőt sem hagytunk ki eddig. Pár éve még kocsmákban és kis klubokban játszottunk Angliában, majd egyre nagyobb helyeken, de nem volt olyan, hogy egyik napról a másikra 300 helyett 30 ezer előtt kellett volna fellépnünk. A budapestihez hasonló koncertek számítanak a következő lépésnek, hogy új országokkal ismertessük meg a zenénket.
Az itthoni koncertre pár nap alatt elkapkodták az összes belépőt, de úgy tudom ti nem szerettetek volna nagyobb helyen fellépni, pedig igény lett volna rá.
MM: Nézd, ez még csak az első fellépésünk nálatok, nem akarunk rögtön valami hatalmas monstrumban zenélni. Szeretnénk szisztematikusan építkezni és agresszív térhódítás nélkül felépíteni magunkat a külföldi rajongóinknál.
TD: Viszont egy kicsi helyre sem mehetünk értelemszerűen, mert azzal tutira kiakasztanánk egy rakás embert.
A későbbiekben el tudjátok képzelni, hogy akár futballstadionokban zenéljetek?
MM: Egyáltalán nem, és nem is szeretnénk, de pár éve még arénakoncertekben sem mertünk gondolkodni.
Marcus, ha jól tudom a szüleid egyházi vezetők Nagy-Britanniában. Ők mit szólnak ahhoz, hogy a fiúk éppen a rocksztár státusz felé halad?
MM: Nagyon imádják, semmi gondjuk nincs vele. A legtöbb fellépésemre ők is el szoktak jönni és nagyon büszkék rám.
Rengeteg irodalmi utalás és idézet szerepel a dalszövegeitekben. Ez valami szándékos koncepció része?
MM: Nem, ez csak a lusta dalszövegírás egyik módja. Sokkal könnyebb már létező mondatokat, szövegeket megzenésíteni és Shakespeare esetében az ügyvédektől sem kell tartanunk, hogy leperelik rólunk a nadrágunkat.
Egyedül írod a dalokat?
MM: Nem, együtt írjuk őket, nincsen hierarchia.
TD: Olyan az egész, mint egy malom, bekerülnek az ötletek a közösbe, aztán addig őröljük őket, amíg egy kész anyag nem lesz belőle, így mind a négyen részesei vagyunk az alkotásnak.
MM: Ezt nagyon szépen mondtad Ted, szerintem ezzel a malom hasonlattal meg is van következő lemezünk címe.
Mindannyian rengeteg hangszeren játszatok. Meg tudnátok mondani ki játszik a legtöbben?
TD: Azt hiszem Ben lesz az. Billentyűsként szinte minden hangszerhez van affinitása.
MM: Zongora, gitár, dobok, basszusgitár, ha klónozná magát már meglenne a saját zenekara.
Így is sokféle hangszert használtok a zenétekben, de ehhez hasonló turné során próbáltok esetleg megismerkedni a különböző országok tradicionális hangszereivel, és esetleg később ezeket egy-egy dal erejéig használni?
TD: Ennyire direkt nem figyelünk erre, de mindig próbálunk minél több dolgot megismerni az adott országok kultúrájából és a helyi zenészekről. Mondhatni éheztünk a kultúrára?
MM: Azt mondtad, hogy hungry vagy azt, hogy Hungary?
Fogalmatok sincs arról ez a vicc milyen begyógyíthatatlan sebeket okoz minden angolul beszélő honfitársamnak.
MM: Jaj, akkor bocs.
TD: Ez nem volt szép tőled Marcus!
A zenétek javarészt amerikai műfajok gyökereire épül. Milyen volt a fogadtatásotok a pályátok elején, amikor mondjuk bendzsóval álltatok a színpadra Londonban?
TD: A 21. században már rég elmosódtak ezek a műfaji és kulturális stigmák, amiknek köszönhetően mondjuk egy bluegrassdal hallatán nem fognak angol dokkmunkások söröskorsókat dobálni felénk. Nincs már meg ez a törzsi összetartás a műfajok követői között vagy egyre kevésbé különíthető el kik a rockerek, kik a rapperek, a diszkósók és így tovább. Én ezt nagyon imádom, mert az internetnek és modern technológiának hála már nem csak az amerikaiak érezhetik magukénak a countryt, hanem egy brit, lengyel vagy magyar fiatal is.
