Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Zagar - Light Leaks
(CLS Music/Mole Listening Pearls)
Yonderboi mellett hazánk egyik legjövedelmezőbb zenei exportcikke, a Zagar csaknem hat év szünet után most olyan audioélményekre berendezett DeLoreanként invitálja a gyermekkor ábrándokkal teli mesevilágába a hallgatót, mely pszichedeliára hangolt mélynyomókkal zúz, és a kesztyűtartóban még néhány pakk LSD is lapul. Zságer Balázsék formációjának új munkája, a Light Leaks a magyarokat amúgy is előszeretettel favorizáló Mole Listening Pearls szárnyai alatt indul világhódító útjára a közeljövőben (az itthoni megjelenésen már túl vagyunk), és reméljük, hogy nem csak a "Legrosszabb lemezborítók" kategóriában lesz majd esélye csúcsot ostromolni. Mondandóját főleg a fiatal férfikezdemények álmairól szövi, főbb orientációs pontjait pedig a robotok-űrutazás-számítógép tengelyű koordinátarendszerben lövi be. Ezzel együtt erősen hangulatfüggő és -formáló anyag, tulajdonképpen tánczenei alapokkal megbűvölt meditáció ez, mindenkinek mondani akar valamit, akinek spektrométer volt a jele az oviban, vagy korábban akár csak egy percig is úgy hitte, hogy felnőttkorában a szkafander lesz majd a legfőbb munkaeszköze.
Ami már rögtön az első ismerkedési fázisban feltűnik, az az önmagukat pusztán ütemekkel kifejező szerzemények háttérbe szorítása. A Light Leaks eredetileg ugyan instrumentálisnak indult, de végül valahogy csak egy szövegezéssel megvalósított történet kerekedett belőle, melyek megírásában Hutvágner Szofi segédkezett, és ezek bizony nem kicsit közhelyesek, egyik sablont mondják fel a másik után. Igen, például a love szó a lemezen többször hangzik el, mint az összes agyonszűrt, modifikált Twin Peaks-főcímdallal előadott, bugyután manipulatív vallási kisfilmben együttvéve, de a "things will never be the same again" és a "message in the bottle" sorokat sem tennénk be a "Tippek és trükkök haladó dalszövegíróknak" c. kötetbe. Sajnos ez az egyik alapvető fogódzónak számító, a kontextusba helyezést leginkább segítő alkotóelemeknél, a címeknél is többnyire így van, egy We Are Alone-t vagy egy Dream Of A Machine-t például sehogy sem lehet továbbgondolni, az pedig nem szerencsés, ha a befogadás legeslegelső szakasza nem mond abszolút semmit, és tökéletesen közömbös. A korong a könnyen megjegyezhető és fülbemászóan prezentált (de amúgy többnyire agyonvocoderezett) vokálok miatt amúgy eléggé koncertbarát, tehát a közönség még ipari mennyiségű önromboló segédeszköz elfogyasztása után is kellő magabiztossággal vissza tud adni valami eredetire emlékeztető artikulálatlan hangfolyamot.
Zagarék eklektikusságuknak és a tagok sokszínűségének köszönhetően jól választják ki a nagy stílushatározó egyes elemeit és olvasztják magukba a legkülönfélébb műfajokat, de nagyon komoly egyensúlyérzékkel mindig csak pont annyit, hogy jelenlétük éppen nem tolakodó, egyik sem nyomja el a másikat. A korong nagy pillanatai közé tartoznak azok a részek, amikor egy-egy biccentés erejéig tiszteletét teszi a jamaikaiak egyik nagy nemzeti kincse, a dub (a másik kettőt ugye ismerjük), ami az egyik legjobb felvétellé emeli az acid-esővel is megszórt Backup Your Soult és a Mad-X-szel közösen felvett Outsiders, valamint dubtechnós lecsengés képében megmenti az Alien Life-ot a totális érdektelenségtől. És hát a komputerizációt-robotikát legerősebben markoló zsáner, a chiptune bituniverzuma sem feszíti szét saját határait, ahol felbukkan, ott nem dominálja a hangulatot, inkább csak pár lépéssel az autentikusság felé tereli (lásd mondjuk Computer Define Love). A lemezlovasok mozgalmának tehetségmérője, a szkreccselés viszont már erőteljesebben mutogatja saját magát, például rögtön a nyitószám teatralizált pszichedeliáját bolondítja meg kicsit (Appelant le Soleil), de majd' minden felvételben kapott kisebb-nagyobb szerepet. Kifejezetten slágeres opusból csak elvétve található egy-kettő, a kormányrúd természetesen a tömény szintivarázslattal megtámogatott, párbeszéden alapuló Space Medusa kezében van, de azért az Odd Moments Of Eternity képében van egy elég erős kihívója, igaz ez utóbbi a végefelé már azért rendesen kezet fog a giccsel is, főleg a gyengébb minőségű keresztényrock-megoldásokra emlékeztető kórusával.
És ha már kórusok, a Light Leaksen nyolctagú (négy fiú és négy lány) énekkar működött közre, a gyerekszoba világot tágra nyitó atmoszférájának megteremtéséhez pedig emellett egyéb fortélyokat is bevetett a Zagar. Ezek közül külön kiemelendő a Toybox On The Shelf ha máshonnan nem, közepesen gagyi horrorokból mindenki számára ismerősen csengő játékdoboz-dallam, ami úgy a trekk egyharmadánál Jesse Somfayt idéző megaambientet is felvonultat (a hajlítások esetleg még innen lehetnek ismerősek, 2:20-tól érdemes fülelni), ahogy a két motívum az ütemek közé ékelődik, az bizony a gitárral és a vokállal kiegészülve színtiszta intravénás hangulatinjekció végig.
Az új Zagar mindenképpen minőségi továbblépés az előző albumhoz képest, a zenekar a rádiók lejátszási listáinak becélzása helyett ezúttal nyíltan az elektronikus gyökerekhez szeretett volna visszatérni, és ez a húzás bizony jól sült el. A Light Leaks itt-ott kizökkentő hibái ellenére egy nosztalgián alapuló kósza ábránd, melynek dimenziókapuján legalább olyan könnyű belépni, mint egy élénk fantáziájú kisgyereknek bejárni a teljes világegyetemet.
