Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Black Sabbath – 13
(Vertigo/Universal)
Szerkesztőségünk egyik tagja azt kérdezte a Black Sabbath új albumának többszöri meghallgatása után, hogy jó-jó, de minek kellett ez egyáltalán? Én meg azt kérdezem, miért ne? Ha meg lehetett csinálni négy évvel ezelőtt a Heaven & Hell név alatt kiadott The Devil You Know című kvázi Black Sabbath-nagylemezt, (ami utóbb Ronnie James Dio énekes hattyúdala lett), akkor miért ne lehetne egy hasonlót készíteni Ozzy Osbourne-nal az élen? Ráadásul ismerve Tony Iommi rákos betegségét, még a gitáros szerint is benne van a pakliban, hogy ő már nem sok mindent tesz majd le az asztalra ezek után. Ezt a végzetességet erősíti, hogy a most megjelent 13 ugyanazzal az esővel, mennydörgéssel zárul, mint amivel a legelső Black Sabbath-album kezdődött 1970-ben, ezzel is keretbe foglalva a teljes életművet.
Persze abban igaza van a kollégának, hogy még önmagukhoz képest sem mutatnak újat ezen a lemezen. A fent említett esős részen kívül is tele van múltba utalással a 13. Hol az akusztikus, kongadobos Planet Caravanra emlékeztet valami, hol a Children Of The Grave riffjének testvére bukkan fel, hol egy régi énektémáját veszi elő Ozzy, de úgy az egész lemez olyan, mintha a Black Sabbath karrierjének első tíz évét hanyagul bedobálták volna egy turmixgépbe, az eredmény pedig a 13 lett: egy részleteiben nagyon ismerős, de hangulatában minden eddiginél komorabb nagylemez. Egy olyan album, amire jelentősen rányomta a bélyegét a gitáros betegsége is, emiatt aztán egy percnyi napfény nélkül pörög végéig a bő 53 perces játékidő.
A 13 néha ugyan egészen a középtempóig begyorsul, de szinte végig a lassú, doomos témák húznak, csaknem a nagy Black Sabbath-követő, ortodox doom Candlemass keserves vánszorgását idézve, de annyira, hogy az anyag második felére kicsit fárasztó is lesz ez a nagy szomorkodás. Innen, egy kivételével, bármelyik szabadon választott dalt átcsúsztathatták volna a deluxe kiadás csigalassúságú retrokoncepcióba annyira nem illő, három számot tartalmazó bónuszlemezére. A hetedikként megszólaló, majd’ nyolcperces Damaged Soul viszont a legjobb dal a korongon. Ezért a nagyon lassú, nagyon bluesos, szájharmonikás, jammelős számért érte meg összerakni az egész lemezt. Igazából ezzel kellett volna befejezni az albumot, erre jöhetett volna rá a mennydörgés és az eső, mert a záró Dear Father ugyan nem rossz dal, de már semmit nem tesz hozzá az előtte lévő háromnegyed órához, sőt, a Damaged Soulhoz viszonyított jellegtelenségével inkább elvesz belőle.
A lemez rendkívül jól szól. Lehet sokaknak nem szimpatikus Rick Rubin producer kanapén fetrengős munkamódszere, de a 13-nek olyan hangzást adott, ami egyszerre régimódian természetes és modern. Hallatszik, hogy amit lehetett, együtt játszottak fel, élő, lélegzik az anyag és nyoma sincs az Ozzy utóbbi szólólemezein hallható vokóderezett műhangoknak. Pedig szinte elképzelhetetlen, hogy az énekest nem kellett javítani utólag itt is, viszont ha így is volt, ez nem hallatszik a lemezen. Maguk a hangszerek is gyönyörűen szólnak, külön kiemelve Geezer Butler basszusgitárját. Keményvonalas rajongóknak lehet csak zavaró tényező, hogy az alapító-dobos Bill Ward nincs itt, de a Rage Against The Machine-ből érkezett Brad Wilk játéka is annyira magától értetődően simul bele az összképbe, hogy az ember el is felejti az előnytelen szerződés miatt otthon duzzogó öreg zenészt. Sőt, megkockáztatom, hogy Wilk egyenesen Ward stílusában játszik, ezért sem tűnik fel senkinek, hogy itt nem az eredeti négyes tolja a dalokat.
Hiba lett volna nem megcsinálni ezt a lemezt. Ozzy Osbourne 1979-ben nem úgy szállt ki a csapatból, hogy „srácok, mi már mindent megcsináltunk, amit meg lehetett, ideje befejezni,” így annak ellenére, hogy Ronnie James Dio még egy ideig sikeresen tolta tovább Ozzy helyén a szekeret, maradt egy elvarratlan szál, amit a néha-néha abszolvált összeborulós haknik nem tehettek rendbe. Ehhez ez a lemez, a közös alkotás kellett, hogy önmaguknak is bebizonyítsák, képesek még ilyenre. Az most már mindegy is, hogy mennyire tiszta szívvel, mennyire a menedzserek, a pénzéhség miatt indult el a reunion folyamata, mert Iommi betegsége mindent zárójelbe tett. A halál árnyékával a nyakunkban nem nagyon lehet kamuzni.
A 13 tényleg egy őszinte, erőlködésmentes lemez lett, ami újat ugyan nem mutat, de jó hallgatni és simán oda lehet tenni az ozzys diszkográfia mellé. És nem csak azért, hogy ne dőljön ki az 1978-as Never Say Die! a sorból.
