Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Major Lazer - Free The Universe
(Secretly Canadian)
A mostanában Skrillexszel is összebútorozó Diplo fémjelezte Major Lazer formáció új albuma gyönyörűen összefoglalja mindazt, amit a mai mainstream elektronikus zenében utálni lehet, ami azért szomorú, mert csak nagyon kevés választja el attól, hogy tényleg működjön. Azt tudjuk, hogy az amerikai producer gazdag életműve szerint ő mindenkivel képes megtalálni a közös nyelvet, a Free The Universe-ből viszont az jön le, hogy csak önmagával nem ez a helyzet. A végeredmény 14 szám, melyet 30(!) különböző vendégszereplő dobott össze, és egy bazári stíluskarnevál, ami annyira színes, hogy bármelyik brazil seggrázófesztivál kísérőzenéje is lehetne. Igazából sokkal könnyebb felsorolni azokat az utóbbi pár évben készült lemezeket, amelyeken Diplo producerként nem működött közre, mint amiken igen. Dolgozott már Justin Bieberrel, Snoop Doggal, Beyoncéval és természetesen remixelte a Gangnam Style-t is (nem, ő sem tudta hallgathatóvá varázsolni), szóval tényleg mindenhol ott van, zenéjét a fiatalság valamennyi rétege nagykanállal fogyasztja, még ha nem is tudnak róla. Diplo hangzása tehát eléggé univerzális ahhoz, hogy a tízéves Bieber-rajongólánytól a felvilágosult egyetemista szintipopperig mindenki egyből rákattanjon. Ez a sokszínűség a Free The Universe-en is megvan, csak kicsit máshogy, és nem jó értelemben máshogy. A trap-, moombah, dancehall- és brostep-erdőben azért nehéz úgy navigálni, hogy néha ne csapódjunk neki tiszta erőből egy-egy fának. Ahhoz túl sűrű. És el is veszhetünk benne.
A lemez igazi bűnös élvezet is lehetne, de a csapongás teljesen kioltja az erejét. Pedig esküszöm, én megpróbáltam szeretni, a nyitódal például minden előítéletemet eloszlatta, annyira eltalálták, de mégis tele van az egész korong olyan adalékokkal, amelyek instant kiborulást eredményeznek. Arra például sehogy sem lehet mentséget találni, hogy valaki a cuki wc-papír puhaságú akcentusából egy ideig úgy-ahogy megélő, mostanra viszont vegytiszta haknikirállyá degradálódott Shaggyvel dolgozzon össze 2013-ban. Az álraszta szövegelés túlzásba vitt alkalmazása már odáig fajult, hogy a színes kötött sapiba beleszült jamaikai arcoknak sem hisszük el, hogy a dumájuk tényleg autentikus, ezért Bugle, Busy Signal és a többi dancehall-fenegyerek jelenléte is a szinte mindig a nevetségesség határát súrolja (pláne ebben a környezetben), és még csak azt sem lehet mondani, hogy becsülettel próbálkoznának. De azért az előbbivel felvett Playground gandzsafüstös dubbal támadó fúvósaiért kiosztunk egy hatalmas pacsit, ellen például a Jah No Partial, amelyért egy jobb világban minimum egy Avicii-remix járna büntetésként. Ebbe a Flux Pavillon segédkezett be, és ami először szembeötlik, hogy az egész egy bődületes Joker-nyúlásra épül, amit azért ügyesen palástolnak mindenféle brostepes hülyeséggel, meg jól csúszó sablonjungle-el. Hiába, annak, hogy az amerikai formulák ilyen módon rátelepszenek a jamaikai kultúrára, nem lehetett jó vége.
Diplónak rohadt jól áll a triphopba és laza dubba is belenyúló kényelmes tempó, nagy kár, hogy ilyenek csak a játékidő töredékében vannak jelen, itt a Vampire Weekend-ből ismert Ezra Koenig-féle Jessica áll egyértelműen a topon a maga szétcsavart levezetésével, amit annyira belassítanak, hogy Zack Snyder üvöltve dörömbölne a soundtrack-jogokért, ha ismerné a Major Lazert. Vagy ismeri, és már lépett is az ügyben, ki tudja. A trapet a Sweat és a Wind Up hozza el, annyira kellemes pillanat ez, mint amikor karácsonyra kapunk egy pár zoknit valamelyik x+1 rokontól, csak itt nem kell megjátszani az örömöt. Előbbiben ott figyel egy holland is, nevezetesen a house-producer Laidback Luke, a dutch-előtagú zsánerekről meg a sziruptrance felemelkedése óta tudjuk, hogy nem jelentenek semmi jót. A moombah-val is ez a helyzet, bár itt a stílus frissességéből adódóan még valamivel nagyobb az újdonságfaktor, csodát viszont senki ne várjon, amikor meghallja a Watch Outot, sanszos, hogy idővel a mélyborsodi falvak menetrendszerinti járatának hátsó üléséről is nonstop ez fog szólni. Wyclef Jean jelenléte is elég véletlenszerűre sikeredett (Reach For The Stars), meg körülbelül annyi értelme van, mintha Madonna egy csimpánzzal és egy gőztisztítóval duettezne. Bár lehet, hogy az az idő is eljön még.
Ennyi vendégmunkást egyszerűen nem lehet úgy összerántani, hogy a koncepció letisztultságot árasszon. Vagy nem is feltétlenül kellene ezt megtennie, elég lenne ha Diplóék csak egy kicsit figyelmen kívül hagynák az aktuális trendeket és nem egy irányba terelnék ezt a hatalmas csordát, és nem a betonbiztos sablonok alapján dolgoznának. Színes? Igen. Táncolható? Hát persze. A lemez partira hangol, ezt a feladatát teljesíti, de ha egy kicsit mögé nézünk, látjuk, hogy kong az egész az ürességtől, kicsit olyan, mint amikor az egyszeri eminens tanuló megpróbálja szóról szóra visszaadni az elé kirakott vizsgatételt. Nem görcsöl, viszont túl sok mindent szeretne egyszerre elmondani. Ha így néz ki most a mainstream tánczenei univerzum, akkor köszönöm, én inkább kiszállnék.
