Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Run the Jewels - Run the Jewels
(Fool's Gold)
Killer Mike soha nem volt szokványos rapper. Ugyan karrierje elején hatalmas lökést adott neki, hogy az Outkasttel tető alá hozta az A.D.I.D.A.S. című örökzöldet, és rengeteg jó nevű MC-vel készített számokat, mégsem volt soha az a mainstream karakter, aki bugyuta klub himnuszokhoz adja a nevét. Legutóbbi szólólemezén egészen addig merészkedett, hogy a zenei direktor székét teljes egészében átadta annak az El-P-nek, aki hajmeresztő, indusztriális ritmusaival már ’97 óta tartja lázban az undergroundot. Az alkalmi duó mostanra igazi csapattá érett – valami olyasmivé, mint Riggs és Murtaugh a Halálos fegyverben, csak bővebb gatyában. A két veterán szöveggép Run The Jewels néven pillanatok alatt összerakott egy olyan lemezt, amely eséllyel pályázhat a 2013 legjobb raplemeze dicső címére. Nyilván a dologhoz még Earl Sweatshirtnek is lesz némi hozzáfűzni valója augusztus 20-án, de addig is nézzük, mit tud a cím nélküli alkotás.
A mindössze 10 dalt felsorakoztató lemez rövid, és tömör, tömve a fehér srác (El-P) alapjaival, amelyekről előbb ugrik be a Nine Inch Nails, mint a Wu-Tang Clan. Furcsa, űrállomásról beszüremkedő hangok, kemény dobritmusok, szanaszét csavart basszusok, és totális mindfuck. Az egész nagyon egyben van, az apokaliptikus atmoszféra már az első percben beszippantja a hallgatót, és csak az utolsó számnál lövi ki a katapult. Tény, hogy nem a mindennapi hiphoppereknek való ez a lemez. Se nagyzoló csillogás, se agyatlan rádiós klisék, csak nagyon eredeti, csontig hatoló rapzene. A párost hallgatva akaratlanul is felötlik bennünk, hogy ezek a fickók vagy zseniálisak, vagy teljesen idióták. Az El-P-től elvárható szójátékok áradata, és Killer Mike agresszív flow-ja visszaparancsol minden Jay Z-t a tanulószobába. A végig a rapper-producer kézjegyét hordozó alkotáshoz szerencsére Killer Mike nem csupán statisztál, hanem kettejük közös produkciója teszi érdekessé és lendületessé a korongot.
El-P persze megőrizte beteges humorát, és a 36” Chain klipjében újra feltűnik a plüss pszicho-mókus, akivel a Cancer 4 Cure nagylemez idején pacsizott, nem véletlenül lett nálunk a tavalyi év egyik legjobb videoklipje a Full Retard. Tiszteletét teszi néhány vendég is persze: Big Boi, az emlegetett Outkastből, a lassan élő legendává váló Prince Paul, valamint az újhullámos r&b-vel üzérkedő Until The Ribbon Breaks. A közreműködések szinte láthatatlanul belesimulnak a produkcióba, és nem keltik a béna válogatáslemez érzését. A mindössze 33 perces masszív anyagról egyszerűen ódákat lehet zengeni: a Get It refrénje old school időket idéz, a Banana Clipper olyan, mintha egy kongói sámán ütné a ritmust a párducbőrből feszített dobon, a No Come Down pedig leginkább egy belassult dubstepre emlékeztet (bár megjegyzendő, hogy El-P már akkor ilyen dolgokat csinált, amikor Skrillexnek még az anyukája fésülte a haját). Összességében egy minden ízében előremutató, eredeti, de nem önkényesen eredetieskedő lemezt kaptunk a Run The Jewels debütálásaként. A progresszív elemek megfelelő arányban keverednek az imitt-amott kifejezetten régi iskolás megoldásokkal, és ez a kettősség avatja a Run The Jewelst az idei év egyik kötelező darabjává.
