Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Azt is írhatnám, hogy világzenei nagyágyúk a pop bűvöletében, de csak kétharmad részt lenne igaz. Az alább tárgyalt három albumból kettő köthető konkrét, hagyományos értelembe vett zenekarhoz, a harmadik valami egészen más. De róla majd később.
Itt van rögtön a lassan minden lehetséges sikert elérő Csík zenekar új sorlemeze (Amit szívedbe rejtesz, 2014 Fonó), ami tizedik a sorban. Kérdés, hogy az utóbbi lemezek tematikájához képest tudtak-e valami újat behozni, mert a szokásos minőség elvárása mellett ez is izgatni szokta a nagyérdeműt. Erre a dilemmára egyébként már az előzetes sajtókampány megfelelt, Szabó Attila prímás, a zenekar egyik dalszerzője így nyilatkozott az MTI-nek: „A lemez abban feltétlenül különbözik az előzőektől, hogy már nemcsak autentikus népzenei darabok, illetve népdal- és rockátdolgozások szerepelnek rajta, hanem teljesen saját szerzemények is. A csapat bármit játszik, népzenei együttes marad, ezeken a hangszereken ezt tudjuk a legjobban, emellett továbbra is szeretjük a kortárs alternatív zenéket, amelyek jól működnek népzenei hangszereléssel. Az egyensúlyozásra törekvés megmaradt bennünk”
A kiegyensúlyozás rendben is van, azt már elsőre hallani, hogy ehhez nem párosul semmiféle görcsösség. Az autentikus alapanyagból is ki tudják hozni a rájuk jellemző daljelleget, azaz mindannyiszor feldolgozásokat hallunk, nem fárasztják a hallgatót sem hosszú táncrendekkel, sem komolyabb tájegységi bemutatókkal, bár arra is képesek, hiszen régi, tapasztalt népzenekarról beszélünk, ám az ilyesmi már nem egy Csík sorlemezre való.
Az felhozatal igen színes, oláhos, kalotaszegi, szászcsávási, szlovák hallgatók és tánczenék mellett a feldolgozott egyéb témákra és a várva várt saját dalokra fókuszálva is azt mondhatjuk, a Csík töretlenül az egyik legfelemelőbb popzenekar immár hosszú évek óta a hazai piacon. Persze, ha valaki csak néhány rádiós felvétel kapcsán találkozik velük, nemigen tud kialakítani valós képet erről a rendhagyó bandáról, mert a lényeg akkor körvonalazódik igazán, ha egyrészt ismerjük az életmű nagyját, és magukat az albumokat is egészében. Ez az új lemez is világokon, hangulatokon és korokon ível át, az emberi élet sokszínűsége rajzolódik ki belőle: boldog pillanatok és fájdalmak, nagyszerű együttlétek éppúgy, mint magányos befelé fordulások. A Csík egyik nagy erénye szélesvásznú tablók megfestése, de úgy, hogy sosem válik melodramatikussá, sem pedig kényelmetlenül grandiózussá, valahogyan mindig megmarad az emberi lépték. Talán ezért is tudott ez a zenekar széles rétegeket megszólaltatni és jó értelemben vett popzenekarrá válni, mert bárki képes magára ismerni a dalokban, majd azokban eloldódni és meglógni pár percre a napi zűrökből. Nincs még egy zenekar, aki ilyen szinten be tudta volna hozni a köztudatba a népzenei ízeket, teljesen természetesen kezelni különböző, vagy annak tűnő világok egymásba fonásait.
A megszólalás, a hangszerelés és az egész album felépítése szenzációs, végighallgatva egy előadás részesévé válhatunk, a hangulati, műfaji váltások és átkötések minduntalan új tájékra röpítenek – ilyen értelemben a Csík zenekar viszont nemigen lesz sosem klasszikus popzenekar. És persze ne is legyen. A legerősebb pillanatoknak elsőre még mindig a jól megválasztott rock-dalok átdolgozásai tűnnek (Mesél az erdő, Zár az égbolt), de csak elsőre, a népzenékből kihozott ízek (most főleg népzenészek a vendégmuzsikusok) és a saját dalok (Csak egy dallam, Születtem érkeztem) valójában nem maradnak el tőlük, sőt, az utóbbi vált az egyik kedvencemmé. Maradjunk viszont abban, hogy a Csík zenekar esetében tényleg nem elég a pár sláger, igazi alkotó- és teremtőerejük az album egészében tud megmutatkozni, aki jót akar magának, szerezze csak be!
A popzene felé némileg másképp közelítő Cimbaliband most készítette el (ha az első, házi kiadású anyagát is beleszámítjuk) hetedik albumát Vidámpark (2014, Fonó) címmel. Az Unger Balázs népzenész-cimbalmos vezette, és elsősorban az ő hangszeres játéka köré épülő zenekar az elmúlt években nagy utat járt be. Ők is azon kevesek közé sorolhatók, akik képesek olyan kreatívan nyúlni népzenéhez, hagyományokhoz, kárpát-medencei tradíciókhoz, amelyekre alapozva új formákat kialakítva és csúcsra járatva öntik magukból a minőségi popzenét. A zenekarban rejlő lehetőségek már az első lemezeken (TransBalkan Express, Feketetó) körvonalazódtak, a hangszerelés, és a különböző ízek keverése lazán megy nekik, ráadásul sosem álltak rá tartósan egy-egy jól eltalált műfaji vágányra, ezzel a hozzáállással is kiemelkednek a kissé becsontosodó balkáni zenei szintérből. A 2011-es Ablakimba lemezen gurultak eddig a legmesszebbre, rockandroll és bossanova is bejátszott, majd ezután egy kis kanyarral Szívtánc címen jött ki egy színpadi táncműsorhoz íródott album. Azzal párhuzamosan is dolgoztak viszont a most megjelent Vidámparkon, ami az addig egyengetett úton halad tovább, nem is véletlen, hogy tavaly az MR2 például őket küldte az európai rádiók legrangosabb fesztiváljára az Eurosonicra!
Az addig rendben van, hogy képzett népzenészekből verbuválódott a zenekar, így tehát az némileg érthető, hogy rendesen tudnak zenélni, de azt, hogy ilyen lazán guruljon ki belőlük ez a remek tánczene, ahhoz valami más is kell. Hogy mitől működik ennyire a Cimbaliband, ez az örömteli, alapvetően vidám, napfényes muzsika, arra csak azt tudom, mondani, hogy valami keresetlen egyszerűség és egyenesség hajtja. Természetes zenélési vágy a motorja, valamiért itt szinte állandó buli van és kicsattanó energia, amit kérdezés nélkül meg is lovagolnak. Persze nem csak rohanás az élet, még a vidámpark és a vurstli sem, olyan szépséges és finom ívű hangszeres szólókban gazdag nóták is található a lemezen (Waltzer, Túl a vizen), amitől teljesebb a kép, és pihenésre is jut idő a szédületes tempók közben. A zeneiség és hangszeres kivitelezés mellett érdemes kiemelni az énekeseket is, Szita Eszter érzékeny hangja és előadásmódja tökéletesen összeforrt a Cimbaliband világával, sőt néha remekül ellenpontozza, és érzelmileg kiegyensúlyozza a nagy futásokat, férfihang terén pedig az Unger testvérek találták el jól az arányokat, az elmúlt években kiváló popénekesekké értek.
A korszakos művészek életművét feldolgozó és átértelmező anyagok általában hamar a figyelem középpontjában találják magukat. Talán azért is, mert egyrészt az adott művészből a közönségnek semmi sem elég, főleg ha már kevésbé aktív, megöregedett, esetleg el is hunyt, zenekar esetén pedig ha rég feloszlott. Jelesül az alább tárgyalt mű produceri, szervezői hátterében álló Marton László Távolodó hozta tető alá 2005-ben az Illés előtti tisztelgést, Amikor én még kissrác voltam címmel, jó sok korszakos bandával, majd 2010-ben Eszembe jutottál címmel Cseh Tamás kapta meg a főhajtást, hasonlóan invenciózus nekifutással, és meglepően élvezetes eredménnyel. A példák kipipálása mellett érdekes adalék, hogy mindkettőn szerepelt Víg Mihály, akit elsősorban a Balaton zenekarral azonosítunk – talán nem véletlenül -, és most ő is megkapta a maga tisztelgő lemezét. Víg Mihály persze él és virul, a Balaton sem igen oszlik fel, de miért is tenné, az a zenekar ő maga, muzsikáljon épp akárkivel. Most például zenészként és énekesként is közreműködik a saját életművére reflektáló albumon, ami a Lengyel tangó (2014, Gryllus) címet viseli, ízléses csomagolást kapott, és a legfontosabb információk már a borítón olvashatók: Víg Mihály dalai, Ágoston Orchestra, alatta pedig a közreműködő énekesek sora: Lakatos Mónika, Lovasi András, Palya Bea, Szalóki Ági, Víg Mihály.
Víg Mihály a Balaton mellett a Trabant zenekarnak is tagja volt, szerzőtárs abban is, és bár a Trabant alig koncertezett, inkább csak felvételeket készített, mégis máig tartó hatással bír. Zeneszerzői munkásságának fontos részét adják még a Tarr Béla filmekhez írott zenéi, amikből annak idején a Bahia ki is adott egy remek válogatást. A Lengyel tangó mindhárom életműi fejezetre támaszkodott a kilencdalnyi összeállításnál, és a filmzenei darabok is éppúgy működnek, akárcsak a zenekari dalok átértelmezései. A végeredmény pedig egészen fantasztikus lett, a klasszikus tribute-típusú dolgokhoz persze nem sok köze van, már csak azért sem, mert itt az anyag gerincét egyetlen zenekar munkája adja, még akkor is, ha az énekesek egymást váltják - a három női énekes egy-egy dalban érdekelt, csak Víg Mihály és Lovasi András duplázik. Az énekesek természetesen tehetségük és tudásuk legjavát nyújtják, ez nem is ért váratlanul, inkább az lett volna furcsa, ha egy ilyen jellegű munka nem hatott volna rájuk inspirálóan. És könnyen elgondolható, hogy ezeknek a korszakos daloknak a világa és atmoszférája nyilván sokat segített az átélésben. Persze az sem ért teljesen váratlanul, hogy olyan kaliberű muzsikus, mint Ágoston Béla, hozzá tud nyúlni a legkülönbözőbb zenékhez. Univerzális zenei nyelvet beszél, bár elsősorban jazzből és folkból érkezett, de egészen a hip hopig és popig bezárólag kipróbált már sok mindent. Amit Ágoston Béla a zenekarával itt összerakott, az szinte példa nélkül álló. Nem egyszerűen csak jó zenebohócok, akik mindenhez értenek, de olyan átéléssel, finomsággal, alázattal, ám erőteljes kontúrokkal megrajzolva nyúltak minden dalhoz egy új és egységes világot felépítve, amiben nagyon jó elmerülni, vele utazva álmodni, az ismert hangulatokat is újra felfedezve és átértelmezve. Az Ágoston Orchestra itt tizenegy főt számlál, és a kibővített létszámra, vendégek meghívására szükség is volt, tényleg elképesztő ez a sokféleség a szitáros kalandozásoktól a reggaes, dubos, jazzes lüktetéseken át az ambientig és a rockig. Most tényleg nem is tudom, mi legyen ezzel a főhajtással, de talán vegyük sorra: először is Víg Mihálynak a csodálatos dalokért és a több évtizedes munkáért, majd pedig ennek a nagyszerű alkalmi felállású zenekarnak a fantasztikus és mélyen átélt muzsikáért! Valamint innen üzenjük a producer-szervező Marton László Távolodónak: ezen a nyomvonalon haladva vevők vagyunk még hasonló minőségű és tematikájú albumokra.
