Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az okos metálzenét hallgatók számára a Mastodon szent tehénnek számít. Aki nem szereti őket, szinte már undorral várja, hogy egy kritika ismét leírja, hogy milyen óriási lemezt csináltak, mekkora koncertet adtak, és talán még azt is hozzáteszik, hogy mindez jó, de régen a Mastodon is jobb volt. Aki nem akar, ne olvasson tovább: a Mastodon most is jó, és akkor is jó volt. Egy tehetséges zenekar, egyedi elgondolásokkal és stílussal. Szóval innentől jöhet a dicséretcunami, mivel a Once More ’Round The Sun is nagyon fasza, de inkább kezdjük az elejéről.
A Mastodon a karrierjük elején még csak egy volt a sok, Relapse kiadós extrém zenekar közül. Akkor még csak halvány jelei látszottak annak, hogy ebből valami jó is kisülhet. Egy-egy amerikai lemezrendeléskor mi is kaptunk Relapse katalógust, amiben a kiadó emberei meg újságírók írták le, hogy mi éppen a kedvencük. A Mastodon akkoriban egy EP-vel jelent csak meg, de minden második fazon listáján szerepelt, hogy „Mastodon Live”. Aztán persze később kiderült Magyarországon is, hogy nem véletlenül voltak oda a koncertjeiktől. Szerencsére a Mastodon lemezre is tudta préselni az energiáját. A zsigeri, kaotikusnak ható, de nagyon is okosan megírt zene akkor még inkább volt tomboló rozsomák. A zenekar lemezről lemezre alakult át fenséges oroszlánná. Na jó, nem fenséges, mert ez a tiszta ének nem mindig fenséges, főleg élőben, de a zenekar ebben is fejlődött.
A Once More ’Round The Sun előtt azt nem nagyon lehetett tudni, hogy tudnak-e változni, tudnak-e meglepetést okozni, de úgy tűnik nem is nagyon akartak. Ha valami, akkor talán az meglepetés, hogy továbbra sem léptek vissza a tiszta énektől, és ha lehet még több energiát fektettek bele, illetve az is egyértelmű, hogy nem akarták bonyolítani a zenét, csak jó dalokat akartak írni. Meg is csinálták. A The Motherload például a karrierjük legslágeresebb száma, Brann Dailor dobos fiatal Ozzyt imitáló éneke ellenére vagy éppen amiatt. A zenekarból hárman is úgy énekelnek, mint Ozzy, minimális hangszínbeli különbséggel. Ezzel persze adnak egy egységes képet az énektémáknak, miközben a hangszeres részek megint bődületesek.
Nehéz megfogalmazni, hogy pontosan mitől azok. A hangszerkezelésükben van lazaság, van ész, van ötlet. Képesek a dallamaikat összefűzni. Képesek olyan harmóniákat, riffeket egymásra szerkeszteni, hogy elsőre talán azt érezni, hogy sok, de később kiverhetetlenek a fejből. Főleg úgy, hogy most az énekben is sikerült nagyon emlékezetes dallamokat írni. Egy olyan masszív mix ez, ami tényleg csak a Mastodonra jellemző. Az pedig nagy öröm, hogy végre töltelék nélküli lemezt írtak. Bármikor, bármelyik dal kikapható a sorból, és ugyanazt a szintet hallhatjuk.
Van még egy adalék, ami nem mindenkinek fontos, de zenerajongóként nagyon értékelhető. A Mastodon nagyon humoros zenekar. Ez ugyan a zenében ritkán jelenik meg (a szurkolókórus például ilyen az Aunt Lisában), de a zenekar sem a promófotókon, sem az interjúkban, és úgy általában a zene háttérmarketingjében nem veszi magát komolyan. Érdemes a tagok Instragramját követni vagy elég a Facebook oldalukra feliratkozni. Senki se csodálkozzon, ha nem zenei okoskodást vagy oktatófilmeket kap. Ez egy bolond zenekar, bolond zenével, de ettől még a mai metálszíntér egyik legbiztosabb pontja.
