Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Alaptétel, hogy a Cannibal Corpse nem szokott rossz lemezt készíteni. Ugyan ordas nagy közhely, de tizenpár éve besoroltak ők is az olyan zenekarok közé, mint mondjuk az AC/DC, a Motörhead vagy a Slayer, akiknek közös jellemzője, hogy minden alkalommal hozzák a rajongók által elvárt szintet, ugyanakkor hatalmas meglepetésekért nem érdemes náluk kopogtatni. Hogy ez kiszámíthatóságot vagy megbízhatóságot jelent, nézőpont kérdése.
Ha gasztronómiai párhuzamot akarok vonni, akkor a Cannibal Corpse olyan, mint egy Michelin-csillagos McDonalds, bármennyire is abszurditásnak tűnik egy ilyen hasonlat. Egészen az indulástól kezdve nagyjából ugyanazt a sajtburgert tálalják fel, persze alkalmanként kicsit változtatva a fűszerezésen. A rajongótábor meg örömmel kajálja be az újabb adagot, és nem is igazán vár mást tőlük, ahogy gyorsétterembe sem mész beluga kaviárért. Így hát az utóbbi tíz évben megjelent lemezeik - a Wretched Spawn albumtól felfelé - nagyjából egységes színvonalat képviselnek, és legfeljebb a hallgató személyes ízlésén múlik, épp melyik menü jön be neki jobban.
A mostani megmozdulást akár nevezhetjük "O'Brien-heteknek" is, hiszen ezúttal a zenekar szólógitárosa hozta a legtöbb dalt. Általában tőle származnak a zenekar leginkább nyakatekert számai, aminek gyönyörű illusztrációja a lemezt indító High Velocity Impact Spatter. A röpke negyven másodpercnyi felhangosodó feedback után - egy lemez vagy koncert gerjesztéssel kezdése valójában a purista zenekarok intrója - a fiúk olyan fél perc alatt a hallgató fejére öntenek annyi gitárriffet, amennyiből egy spórolósabb galeri a teljes számot megírná. A dalban ott van majdnem minden, ami a bő negyven perces lemezen várható. A zenekar halmozza riffeket, vidáman fittyet hányva a hagyományos dalszerkezeteknek, közérthetőségnek, nagyívű refréneknek, ez pedig a magamfajta, kommersz elemektől idegenkedő tahóknak önmagában is szívderítő élményt jelent.
Ugyanakkor a zeneszerzésért felelős két további tag, Alex Webster basszusgitáros és Rob Barrett gitáros is érezhetően jelen vannak az albumon, és ha az ember odafigyel a dalokra, nem nehéz észrevenni, hogy mindannyian kissé másképp közelítenek a feladathoz. Barrett dalaiban például megfigyelhető egyfajta thrash-es íz, de a lemez leghangulatosabb témáját is ő követte el az Icepick Lobotomy lassulós részében. Ilyenekből igazán el tudnék viselni többet a jövőben is, mivel az A Skeletal Domain és a zenekar legnagyobb erőssége egyben a legnagyobb relatív hiányosságuk is az én szememben - többször úgy érzem, hogy sok a sport, azaz az önmagáért való technikás játék, ami olykor a dalok rovására megy. Emellett nem először horgad fel szűmben az a gyanú, hogy néha rutinból írnak - elég sok olyan, már sok éve recilkulált megoldás található ezen az albumon is, amit korábban már ellőttek párszor. A címadó dal amúgy szintén nagyon szép harmóniákat rejtő kezdőtémája például simán levezethető a '99-es lemez Unleashing The Bloodthirstyjének riffjeiből. Akkor ez most védjegy, vagy önismétlés?
Persze ha rajongói szempontból nézem az összképet, mindez felesleges szarrágásnak tűnik. Kapunk néhány igazán kitűnő dalt, és a lemez úgymond átlagosabb témái is rendben vannak. A zenészek a stílus élvonalát képviselik, kedvenc Corpsegrinderünk sem hazudtolja meg magát, nincs itt nagy hiba. Dalok terén a Killt, vagy a legutóbbi Torture-t egy fokkal erősebbnek tartom, de a Wretched Spawn vagy az Evisceration Plague szintjét simán hozzák most is, az meg nem kevés. Viszont legközelebb örülnék annak, ha kicsit tényleg változtatnának, és produkálnának valami tényleg újat - nem egy másik producert, hanem néhány olyan megoldást, amilyeneket még nem hallottam tőlük korábban.
